Gyilkos szerelem - 4. fejezet, Párosan szép az élet

Arra ébredt, hogy valaki pofozgatja az arcát. Lassan nyitotta ki a szemét, és a homályból Kame aggódó tekintete bontakozott ki.

- Csak hogy magadhoz tértél. – sóhajtott egy nagyot, amikor meglátta, hogy csapattársa ébredezik. Hangja próbált megrovó lenni, de az aggódást is lehetett érezni rajta.

- Mondd, hogy álmodtam! – motyogta kábultan.

- Nem, nem álmodtad! Tényleg ráléptél arra a szarra. Bakanishi, HOGY LEHETSZ EKKORA BAROM? – kiabált vele Kame teljesen kikelve magából. Jin a hirtelen jött hangerőtől rászorította a kezét a fülére. – Hozzád beszélek! – rángatta le a kezét a füléről.

- Ne ordíts! – emelte fel a hangját a fiatalabbra.

- ÉN NEM ORDÍTOK! TE ORDÍTASZ!!! – kiabált tovább.

Akanishi nyüszítve rakta rá a párnát a fejére, a másik kezével pedig le akarta lökni az ágyról a másikat, aki nem hagyta magát.

- Nem rázol le ilyen könnyen. Szerinted mit mondott volna Johnny, ha darabokban viszlek haza? És a családod meg a barátaid? Miért nem figyelsz oda soha semmire?

- Te biztos örültél volna, ha ízekre szed a robbanás. – motyogta a párna alól.

- Én foglak mindjárt darabokra szedni! – kiabált vele tovább és próbálta elvenni a párnát a fejéről, de a másik erősen fogta. Két oldalról cibálták a párnát, mire az hangos szakadás kíséretében megadta megát, mire Kame a lendület miatt a földön találta magát.

- Mi ez az ordítozás? – rúgta be az ajtót egy fiatal férfi. Jin felismerte a fiút a próbáról. Ő húzta a lóbőrt mögötte az unalmas előadáson. A srác össze-vissza meredező frizurájából, gyűrött pizsamájából, valamint a dühös, fújtató arckifejezéséből következtetve most ébresztették föl.

- Őőő… Elnézést a hangoskodásért. Felébresztettünk? – kérdezte a földön terpeszkedő félénken.

- Hogy felébresztettetek-e? – kérdezte hisztérikusan a hajába túrva. – Ember! Ebben a kiabálásban lehetetlen aludni! Hajnali… - pillantott rá a falon lógó órára – fél 11 van. Muszáj volt elébreszteni? – háborgott tovább, mintha az éjszaka közepén lenne.

- Bo… bocsánat. – ült fel időközben Jin. – Nem fordul elő többet.

- Én éppenséggel az ő hangját hallottam. – mutatott vádlón, a földön ülő felé.

- Jaj Takumi, ne húzd fel magad. – nevetett Kame zavartan a lassú léptekkel közeledő férfira.

- Nagyon nem tetszik a búrád. – állt meg előtte fenyegetően. Akanishi az ágyon térdelve figyelte vigyorogva a szituációt. Az orra előtt fogják Kamenashit laposra verni. Ennél nagyobb örömet el sem tudott képzelni.

- Takumi, beszéljük meg! – hadarta ijedten Kame, mikor a srác megragadta a pólóját a nyakánál.

- Most – visszamegyek – aludni. Te – pedig – kussban – maradsz! Világos? – tagolta a fogai között szűrve a szavakat.

- Aludj jól! – bólintott aprót, mire a másik elengedte és felegyenesedett. Mielőtt visszafordult volna az ajtóhoz, rápillantott az ágyon térdelő Jinre. Tekintetét mélyen fúrta bele az övébe. A szemében nem düh, hanem valami más csillant meg, amit nem tudott hova tenni, majd félmosolyra húzta a száját és távozott. Akanishi tátott szájjal nézett a férfi után teljes döbbenettel.

- Barom. – morgott a fiatalabb és feltápászkodott a földről.

- Ki volt ez? – nézett még mindig az ajtó felé.

- Takumi Saito. – lökte kellemetlenül a szavakat.

- Az a Takumi Saito? – kerekedtek el még jobban Jin szemei.

- Ja. A BL király. Határozottan utál engem, amióta megérkeztünk.

- Miért?

- Egyértelmű. Akira szerepét akarta, de nem azt kapta. Ezért van kiakadva rám.

- Lehet, hogy jobban jártam volna vele. – tekintete lenéző volt.

Kazuya dühösen levágta a pulcsiját az ágyára, majd elindult az ajtó felé.

- Told le a segged reggelizni, mert mindjárt kezdődik az óra. – mondta visszafordulva, majd távozott.

A délelőtt unalmasan és eseménymentesen zajlott. Csak a KAT-TUN K betűje igyekezte feltűnően kerülni a dühös Takumit, hogy még véletlenül se tartózkodjanak egy helyiségben. Jinnek viszont feltűnt, akárhányszor ment el a férfi mellett a nap folyamán, az mindig mosolyogva méregette. Később már ő is Kaméval együtt bujkált az épületben. Délután az istálló mögötti kis tisztáson már két tanár várt rájuk. Az egyik az íjász, a másik pedig a kardforgatás oktató volt. Akanishi megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nem egymással kell edzeniük. A fiatalabb kapta a férfi oktatót, aki nem bánt kesztyűs kézzel vele. A műanyag karddal súlyos csapásokat mért a fiú fejére és oldalára.

- Kamenashi-kun, miért nem figyel jobban? – kiabált rá a férfi és újra hasba bökte a karddal. Jin fél szemmel nézte a tőlük pár méterre edzőket és jókat derült egy-egy fájdalmas nyüszítés közben.

- Akanishi, ide figyelj, amikor felhúzod az íjat, mert megsérülhetsz! – szidta meg a fiatal, csinos hölgy, aki a tanára volt.

- Elnézést. – nézett rá kiskutya szemekkel, amitől a nő elpirult, majd mögé lépve újra megmutatta neki az alapállást.

- Rendben. Most próbálja meg egyedül ellőni a nyílvesszőt. – lépett hátrébb pár perc múlva a tanárnő és Jinnek gonosz ötlete támadt. Úgy csinált, mint aki elveszti az egyensúlyát és megtántorodva Kame felé célzott a nyíllal, majd lőtt. Nem gondolta, hogy ilyen ügyes kezdőhöz képest, ugyanis a fiú orra előtt tíz centire suhant el a hegyes fegyver, majd a talajba fúródott. Dühösen fújtatva kapta oda az idősebb felé a tekintetét, majd a levegőbe emelve a kardját, indult meg kiabálva.

- Most agyonverlek te rohadék!

Akanishi nevetve futott be az egyik fa mögé, majd kipillantva mögüle látta, hogy a két tanár együttes erővel próbálja visszatartani csapattársát a gyilkosságtól.

- GYERE IDE TE KÖCSÖG KIS KUPIDÓ! – ordított dühösen, míg a másik szakad a röhögéstől.

Egy óra múlva a lovon ülve már fordult a kocka. Kazu gúnyolódva ügette körbe Jin lovát és rajta nevetett. Az idősebb már paprikavörös fejjel próbált megmaradni az állat hátán, mert a másik folyamatosan bökdöste és ijesztgette.

Így ment ez már pár napja. Az órákon piszkálták, vagy próbálták eltenni egymást láb alól. Szabadidejüket órákon át tartó gúnyolódással és veszekedéssel töltötték. Ha Jin „véletlenül” ráborított Kaméra egy pohár hideg vizet, azt a másik egy tökéletes elgáncsolással viszonozta. Ott tartottak be a másiknak, ahol csak tudtak. Csak Takeda figyelte az eseményeket a fejét fogva. Teljesen kétségbe esett, hogy a filmből nem lesz semmi, ha ezek ketten nem lesznek hajlandóak valamilyen szintű kompromisszumra. A privát próbákon teljesen érzelemmentesen olvasták a szöveget és még csak egy kézfogásra sem voltak hajlandóak. Ki kellett találnia valamit, hogy mivel hozhatná közelebb egymáshoz a két főszereplőt.

Az ötödik napon éppen az ebédről tartottak volna visszafelé, amikor a rendező egy csomaggal a kezében sietett eléjük és visszatessékelte őket az étkező helyiségbe. Gonoszul vigyorogva bontogatta a csomagot, majd az asztalnál ülő Matsuo megszólalt:

- Mit talált ki, hogy ezt a két jómadarat kibékítse?

- Sosem találjátok ki. – nézett végig diadalmasan az asztalnál ülő színészeken.

Lassú mozdulattal elővette a csomag tartalmát és feltartva a levegőben begyűjtötte az elismerő és döbbent pillantásokat.

- Ez egy bilincs. Nagyon perverz. – röhögött fel Takumi, kiprüszkölve az orrán a kávét, amit az előbb kortyolgatott.

- Az meg minek? – nézett Kame megilletődve a tárgyra, de Jinnek leesett. Rémülten akart kiiszkolni az ajtón, de Matsuo az útját állva elkapta.

- NEE!!! – kiabált kapálódzva, de a bilincs már kattant is az ő és bandatársa csuklóján.

- Ez valami vicc. – nézett Kazuya döbbenten végig a jelenlévőkön, akik most egyöntetűen rajtuk nevettek.

- Álmatlanul forgolódtam éjszaka, mikor egyszer csak bevillant a megoldás. – vigyorgott az idős úr bájosan, majd összedörzsölte a tenyerét. – Mire hazamentek, ti lesztek a legjobb barátok az egész világon.

Jin fájdalmasan felnyüszített és a karját rángatta, amin most a legnagyobb ellensége, Kamenashi Kazuya lógott. Fél órán keresztül könyörögtek a rendezőnek, hogy szedje szét őket, de ő csak mosolyogva elvonult a szobájába és bezárkózott.

- Menni kéne az órára. – mondta halkan Kame és megrángatta az ajtón dörömbölő férfi kezét.

- Addig nem, amíg ez a szemét le nem szed rólam. – dünnyögött, de a másik elindult a folyosón, ezzel őt is magával rángatva.

- Állj meg!

- Nem. – mondta, hátra se nézve és folytatta az útját az istálló felé.

- Legalább lassíts le! Eltöröd a csuklómat. – hisztizett az idősebb.

- Szedd a lábad!

A tanárok nevetve vették tudomásul, hogy bizony a két fiúnak összeláncolva kell edzeniük. Az íjászatnál még nem is volt probléma, de a kardforgatásnál Jin kelletlenül vette tudomásul, hogy ő is osztozik Kamenashi kék-zöld foltjaiban. A lovaglásnál már komolyabb problémákkal kellett szembenézniük.

- Remek. A filmben úgyis lesz olyan jelenet, ahol egy lovon ültök. Most ezt is kipróbálhatjuk. – mondta vigyorogva Jimmy.

A következő mozdulatsorról dokumentumfilmet kellett volna készíteni. Ahogy két ember egyszerre szállt föl Szilaj hátára, a lónak kidülledtek a szemei a hirtelen jött súlytól. A szerencsétlen felszállás után Jin féloldalasan ülve találta magát Kame előtt a nyeregben.

- Egy kézzel fogja a kantárt, a másikkal pedig, amelyiken a bilincs van, ölelje át Akanishi-kun derekát, hogy ő ne csússzon le a nyeregről. – adta ki az utasítást a tanár. Kazuya fújtatott egyet, majd így tett. Az idősebb érezte, hogy a másik szorosan hozzá simul és megfogva az összebilincselt kezével együtt átfogja a derekát. Nem értette, hogy a másik jelenléte miért vált ki belőle furcsa reakciókat. A szíve hevesen kezdett el verni és érezte, hogy az arcába tódult vértől elvörösödik. Gyorsan kapta előre a tekintetét, hogy a mögötte ülő ne vegye észre. A ló elindult és ő szabad kezével rémülten ragadta meg a nyerget, de ekkor a másik szorosabban magához húzta. Hátra nézett Kaméra, aki abban a pillanatban gyorsan kapta másfelé a tekintetét.

Fél órát sétálgattak így a lóval, a tanáruk dicsérő szavait hallgatva. Végig csendben ültek szorosan egymás mellett és egy sértés sem hagyta el egyikük száját sem. Ráadásul Akanishi zavarát az is tetézte, hogy roppant kényelmesen tudott elhelyezkedni Kazuya ölében, mintha a Jóisten is egy lóra teremtette volna őket. Nem félt attól, hogy leesik, mert furcsa mód, jelenlegi helyzetében megbízott a másikban. Akármennyire is utálták egymást, a taposóaknás esetkor a fiatalabb megmentette az életét azzal, hogy utánament és segítséget hozott. És végig mellette volt. Akkor is mellette volt, amikor magához tért. Biztonságban érezte magát, ahogy a másik szorosan tartotta hátulról. Egyre jobban elengedte magát és simult hozzá a mögött ülőhöz lehunyt szemmel.

- Akanishi, remélem nem alszol. – ütötte meg egy feszéjezett hang a fülét. A forró lehelet súrolta a nyakát, amitől egyből felpattantak a szemei és megmerevedett izmokkal helyezkedett kicsit előtte.

- Nem alszom baka. Miért aludnék? – meglepődött saját maga rekedtes és halk hangjától, ami Kaménak is feltűnt. Most ő kezdett el mögötte mocorogni.

Az óra feszült csöndben zajlott le, majd visszaérve az apartmanba Jin megköszörülte a torkát és odafordult a fiatalabbhoz.

- Etika órám van.

- Remek. Menjünk! – válaszolta zavartalanul.

- De oda egyedül kell mennem. – motyogta.

- És most mit csináljak? Vágjam le a karom? – nézett rá felhúzott szemöldökkel.

Akanishi lassan kifújta a levegőt, majd a kis szoba felé vette az irányt, ahol az órát szokták tartani. Az öreg hölgy elnyomott egy csomó szitkot, a rájuk akaszkodott „koloncot” látva, de beletörődve adta ki a mai feladatát a fiúnak.

- Mivel a felszolgálás művészetét Kamenashi-kun miatt nem tudjuk tökéletesíteni, ezért a legyező művészetével folytatjuk, ahol a múltkor abbahagytuk. – nyomta Jin kezébe a szép tárgyat.

Kame kíváncsian figyelte, ahogy a hölgy bájosan az orra elé emelte a legyezőt és csábosan pislogott, majd csapattársára pillantott, aki utánozta az előbb látottakat. Érezte, hogy nem bírja visszafojtani és feltört belőle a hangos röhögés.

- Kérem, ne zavarja az óra menetét! – szidta össze a tanárnő Kazuyát.

- Hé, most mit röhögsz? – kiabált rá vörös fejjel az idősebb. – Ha nem akarod, hogy ledugjam a torkodon a legyezőt, akkor befogod.

- Elnézést, folytassák csak. – fordult el Kame, a kezét a szájára téve, hogy visszafojtsa a folyamatos nevetést.

- Tehát… - fordult vissza a hölgy tanítványához – Ha el akarja csavarni egy férfi fejét, akkor a csábos legyező mozdulatot alkalmazza, amit az előbb gyakoroltunk. De jobban tenné, ha a szempilláit jobban megrebegtetné és… - magyarázta a tanárnő, de Kame nyüszítő röhögése kizökkentette. – Kérem, hagyja abba! Itt óra folyik! – kiabált ismét fülsértően.

- Akanishi, nem gondoltam volna rólad, hogy valaha is ilyesmit fogsz csinálni. – törölgette a könnyeit. – Rebegtesd a szempillád! – visított fel röhögve.

Jin rákvörös fejjel próbált elfordulni csapattársa elől. Még életében nem érezte magát ennyire megalázva. Az ökle remegett az indulattól, de próbált úrrá lenni magán, hogy ne üsse meg a fiú.

- Várj, tudod mit? – folytatta tovább Kame a gúnyolódást. – Adunk rád egy yukatát és a következő koncerten ezt mutasd meg a rajongóidnak. Értékelni fogják. – nevetett tovább szerencsétlen bandatársán.

- Nem érzem jól magam. Elmegyek, lefekszem. – motyogta zavartan és felállt, megfeledkezve a hozzá bilincselt férfiról.

- Mégis mit képzel? Majd akkor van vége az órának, ha én mondom. Üljön vissza. – mutatott a szék felé indulatosan a tanárnő. – Maga meg fogja be, vagy megitatom magával Akanishi fűszeres teáját, ami higgye el, olyan hatással van az emberre, mint a patkányméreg. – nézett megrovóan Kaméra, aki egyből elhallgatott a villámló tekintet láttán. Jin kelletlenül visszaült és sóhajtott egy nagyot.

- Ne sóhajtozzon! Tegye inkább félre a legyezőt és töltse meg a csészéket. Talán a felszolgálással nem okoz ilyen vidámságot a barátjának.

- Nem a barátom. – motyogta és remegő kézzel töltötte a teát a csészébe, aminek fele mellé is ment.

- Hogy lehet ilyen szerencsétlen, hogy még egy teát sem tud normálisan kitölteni? – kiabált tovább a mentora.

- Sajnálom. – motyogta és szabad kezével igyekezte feltörölni egy szalvétával ügyetlenségének eredményét. Kame csak most kezdte belátni, hogy a másik nem jókedvében jár ide, és látszott rajta, hogy iszonyatosan megviseli az öreg hölgy szidalmazása. Már negyed órája szenvedett ugyanazzal a feladattal sikertelenül, mikor újra kiabálásban tört ki a tanár.

- Magából soha az életben nem lesz Haku! Remélem ezt felfogta!

- Na jó, most már elég lesz! – kiabált rá a fiatalabb a vénasszonyra. A kirohanását döbbent pillantások fogadták, főleg csapattársa részéről. Kame ezt észrevette és zavartan tette hozzá – Nem tehet róla, hogy ilyen béna.

- Magát senki nem kérdezte! – háborodott fel az oktató.

- Eleget szenvedett már. Én meg fáradt vagyok, szóval lepihennék. – állt fel, Jint is magával rántva.

- Hát persze, ami nem megy, azt ne erőltessük. – torkollta le őket, rájuk se nézve.

- Akkor, viszlát! – köszönt el és kirángatta az idősebbet egy szó nélkül a szobából.

- Mégis, hogy képzeled ezt? – kiabált rá Akanishi, miközben a folyosón haladtak.

- Mit?

- Hogy csak így kirángatsz onnan.

- Az a banya idegesített. És láttam, hogy már te is a bőgés határán vagy.

- Nem bőgtem!

- De akartál. – vigyorgott rá a válla fölött. – Remélem nem vagy éhes, mert én ma kihagyom a vacsorát.

- De éhes vagyok! – háborodott fel.

- Akkor bírd ki reggelig. Egyébként ma nincs privát próba. Azt mondta Takeda, elég, ha a mai napot kibírjuk.

Jin mérgesen követte Kazut a szobájukba. Amúgy se vacsorázott volna, de dühítette, hogy a másik csak úgy könnyedén osztogatja neki a parancsokat. Ideje volt végre a sarkára állnia, elvégre, ő az idősebb. Beérve a szobába egyből az ágya felé vette az irányt, magával rántva a férfit és elterült a kényelmes fekvőhelyen. Kame összegörnyedve állt mellette és hápogva figyelte, ahogy az idősebb rávigyorog.

- Én akartam lefeküdni!

- Szívás! – vigyorgott tovább.

- Akkor menj arrébb! – lökte meg a fiú lábát.

- Aludj a földön. Ez egyszemélyes ágy.

- Egy francokat! Itt két ember is kényelmesen elfér. – próbálta bentebb tolni Jint, aki a lepedőt markolva harcolt a másik ellen. – Ne csináld már! – hisztizett. – Rád fogok feküdni! – próbált fenyegető lenni, mire a másik kiöltötte rá a nyelvét. Neki se kellett több, nagy lendülettel hátast dobott a másikra, mire az fájdalmasan felnyögött.

- Mássz le rólam! – nyögött alóla, mire nagy nehezen lelökte magáról a fiút és arrébb mászott az ágyon. Kazuya elégedett mosollyal helyezkedett el mellette, aminek Jin rosszalló pillantása lett az eredménye.

- Egy éjszakát kibírsz. Nem? – nézett rá a fiatalabb vigyorogva.

Válaszként horkantott egyet, majd a másik oldalára fordult, ezzel Kame kezét magával húzva, ami a derekán landolt.

- Ugye ezt nem gondoltad komolyan? – kérdezte a másikat, majd visszarántotta a hátára.

- Hagyj aludni! – morgott, majd ismét visszafordult. Kazuya fújtatott egyet, majd ismét megszólalt:

- Ki oltja le a lámpát? – kérdezte, de választ nem kapott. – Jó, rendben. Akkor világosban alszunk. Remek. – mérgelődött tovább, majd hirtelen egy hangos kiabálásra lett figyelmes.

- KUSS LEGYEN ODAÁT! – hallotta Takumi hangját a szomszéd szobából.

Morgott még párat, majd a mellette fekvő egyenletes szuszogását hallva őt is elragadta az álom.

Másnap reggel Jin arra ébredt, hogy valaki bökdösi az oldalát.

- Mit akarsz? – motyogta álmosan, még mindig csukott szemmel.

- Ki kell mennem a mosdóba. – hallotta Kame hangját a füle mellett.

- Nem ér rá később? – nyávogott a szemét dörzsölve.

- Képzeld, nem ér rá! De ha akarod, alád vizelek. – hangja már ingerült volt.

- Jól van, már kelek. – dünnyögött, majd a másik után kimászott az ágyból, de mosdóba érve tanácstalanul meredtek a wc-re, mint valami különös, idegen tárgyra.

- Na, mi lesz? Már nem kell? – nézett rá Jin nagy szemekkel.

- Mégis hogy kivitelezzem, amíg rajtam lógsz?

- Passzolok, csak siess, mert nekem is kell. – tette csípőre a szabad kezét.

- Fordulj el! – adta ki a parancsot a másiknak. Akanishi megforgatta a szemét és háttal állt a másiknak. Eltelt fél perc, majd Kazuya megszólalt:

- Így nem megy. – motyogta.

- Micsoda problémáid vannak. –nevetett föl az idősebb.

- Pofa be! – nézett rá villámló szemekkel.

- Tegnap te is porig aláztál, úgyhogy ne problémázz. – válaszolta halkan, amire a másik nem szólt semmit, csak elindult az ajtó felé. – Most meg hová megyünk? – kérdezte kíváncsian.

- Takedához. Ezt nem teheti velünk. Ez az emberi jogok megsértése. – fújtatott dühösen, így az idősebb jobbnak látta nem beleszólni, mert félt, hogy mindjárt felrobban a másik dühében.

- Takeda-san, nyissa ki! – dörömbölt Kazuya a szoba ajtaján, majd fél perc múlva egy álmos tekintetű rendező nyitott ajtót nekik.

- Jó reggel fiúk! – köszönt mosolyogva.

- Ezt most azonnal szedje le rólam vagy beperelem. – emelte fel az összebilincselt kezüket és Jin nem tudta, hogy most a bilincsre vagy rá mutat.

- Ugyan fiúk. Hát nem volt mókás?

- NEM! – kiabált Kame. – Megvan a jogom a magánélethez. Ezt nem teheti!

- De ha… - kezdte volna a férfi, de a másik megragadta a pizsamája gallérját.

- SZEDJE LE MOST! – kiabált az arcába.

- Jesszus, Kame! Fogd már vissza magad. – mondta halkan Jin és próbálta csapattársát leszedni a rémült férfiról.

- Hozom a kulcsokat. – mondta, majd visszament a szobába és kihozta az említett tárgyat, majd hangos kattanás kíséretében levette róluk a bilincset.

- Köszönjük. – morogta a fiatalabb, majd faképnél hagyta őket.

- Tényleg ennyire borzalmas volt? – kérdezte Akanishit szomorú szemekkel az öreg úr, mire elmosolyodott és megrázta a fejét.

- Annyira nem. – válaszolta halkan.

Takeda elmerengve bámult rá, majd mosolyogva megszólalt:

- Akanishi, nagyon sokat változtál.

Jin meglepődve nézett rá a rendezőre, nem értve, hogy miről beszél.

- Kamenashi-kun is sokat változott. Nem tudom észre vetted-e, de egyre jobban felveszitek az általatok alakított karakterek jellemvonásait. – az énekes hümmögött egyet elgondolkodva, majd a rendező folytatta. – Rengeteget fejlődtél Akanishi. A tanárok is sokat dicsérnek. Azt mondják, hogy nagyon igyekszel, és szépen haladsz.

- Csak az etika nem megy. – nevette el magát keserűen.

- Oh, Megumi-san nagyon szigorú és megköveteli a fegyelmet, de biztos vagyok benne, hogy ő is büszke rád, amiért ennyire iparkodsz.

- Úgy legyen. – húzódott szomorú mosolyra a szája.

- Ne legyél ennyire elkenődve. Majd kitalálunk valami mást, hogy hogyan lehetne titeket kibékíteni Kazuyával. – mondta bíztatóan Takeda.

- Ezt már nem hiszem, hogy helyre lehetne hozni. – motyogta halkan.

- Nem tudom mi történt köztetek, de tudnod kell, hogy nincs lehetetlen a számomra. Ha én valamit eltervezek az úgy is fog történni. Három évet szenteltem ennek a történetnek és kifejezetten nektek szántam a két főszerepet. Bízom bennetek, hogy menni fog.

- Köszönjük a bizalmat. – mosolygott Jin, majd hozzátette. – Na, és kitalált már valamit?

A rendező szája ördögi vigyorra húzódott és Akanishi már tudta, hogy valami démoni titok lappang a háttérben.

- Majd délután meglátjátok. Csak annyit mondhatok, hogy Haku fog nekünk segíteni.

- Haku? – kérdezett vissza döbbenten.

- A ma délutáni programjaitokat töröltem. Lesz egy kis elintéznivalónk. Ebéd után találkozunk. – azzal becsukta maga mögött az ajtót, a tátogó fiút magára hagyva.