Gyilkos szerelem - 3. fejezet, Ne mozdulj!

Mikor megérkeztek az istállóhoz a tanáruk már ott várta őket. Magas, nagydarab fickó cowboykalapban. Úgy festett, mint egy tipikus farmer.
- Örvendek a találkozásnak. Szólítsatok csak bátran Jimmynek. Na szóval, mivel a harcművészet tanárok csak holnapután érkeznek, ezért időt tudunk szentelni a csodás, négylábú állatoknak. – paskolta meg az egyik hatalmas fehér ló farát.
- Öhm… Kisebb lovuk nincs? – pillantott körbe Jin aggódva.
- Ugyan Akanishi-kun. Talán pónilovat szeretne? – kérdezte a tanár.
Kame felprüszkölt a röhögéstől, de a másik csúnya tekintetét látva azonnal abbahagyta.
- Na jöjjenek. Felnyergeltem a lovakat. – vezette ki az állatokat a szabadba. Kame odament a fehér lóhoz és beakasztva a lábát a kengyelbe egy kecses mozdulattal átlendítette magát és felült rá.
- Nagyon ügyes. – tapsolta meg Jimmy. – Most maga jön. – fordult oda Jinhez.
- Én fel nem ülök erre a dögre. – hátrált két lépést.
- Vigyázzon, miket mond. A lovak megérzik a félelmet és Szilajnak elég szeszélyes természete van, ha sértegetik.
- Ez egy ló. Nem tud megsértődni. – mutatott az állatra.
- Valamit viszont tenni kell, mert nem állhatunk itt estig. – mérgelődött Jimmy. Akanishi kelletlenül odasétált a fekete csődörhöz és farkasszemet nézett vele.
- Ha ledobsz, meghalsz. – morgott, majd a lova nyerített egyet. Féltékenyen pillantott Kaméra, aki a lova sörényét és nyakát simogatva halkan dudorászott az állatnak. Révedezéséből ijedten ugrott hátra, mert Szilaj majdnem lefejelte egy hirtelen mozdulattal.
- Te jó ég! – kiáltott, majd ránézett a tanárra. – Most akkor bosszút fog állni?
Jimmy elnevette magát, majd a nyereg felé intett, hogy szálljon már fel végre. Odasétált és a nyereg tetejébe kapaszkodva befűzte a lábát a kengyelbe és megpróbálta felhúzni magát sikertelenül. Csak annyit ért el, hogy a ló hátrébb tántorodott. Még egyszer megpróbálta, de ismét kudarcot vallott.
- Nem mondod, hogy még életedben nem lovagoltál? – szólt oda Kame vigyorogva.
- És ha nem, akkor mi van? – nézett rá mérgesen.
- Várjon, segítek. – mondta Jimmy, majd kicsit rásegítve feltolta a lóra.
- Hű, a fracba. – nézett körbe Jin ijedten a hirtelen jött magaslati levegőtől.
- Fűzze be a másik lábát is a kengyelbe. – utasította a tanár és ő úgy tett, ahogy mondta. – Akkor kezdhetjük is az órát. – csapta össze a tenyerét. – Először is, tudniuk kell, hogy a ló nagyon hűséges állat.
- Az nem a kutya? – kérdezte Jin, de mikor lova hátrafordította a fejét, és szeme rácsillant, nyelt egy nagyot.
- Bizony a lovak is hűségesek. Ahhoz, hogy lovagolhass, meg kell bennük bíznod és az is fontos, hogy te elnyerd a bizalmukat. Ha félsz, akkor azt a ló megérzi, így majd ő is félni fog, megindul, és ebből származnak a csúnya balesetek. Ma csak egy könnyű kis terep sétára megyünk. Mivel Akanishi-kun még nem lovagolt, ezért őt én fogom vezetni. Kamenashi-kun, ugye boldogul?
- Persze. – mosolygott Kazuya és megragadva a kantárt, rúgott egyet a ló oldalába és az elindult vele a kis mező felé. Jin meglepve bámulta bandatársa lovas tehetségét, majd azt vette észre, hogy az ő lova is elindult, így kis kiáltás kíséretében tíz körömmel kapaszkodott a nyergébe.
Már egy órája sétálgattak a mezőn, a tűző napsütésben. Egyre jobban melege volt a hosszú farmerban, bakancsban, pulcsiban és félig lehunyt szemmel a napsütéstől, nézte az óceán gyönyörű kékjét. Már nagyon unta az egészet. Szakadt róla a víz és a jobbra-balra dülöngélést sem díjazta, elfáradt és a félelme sem múlt el teljesen. Kame azonban már az ügetésnél tartott. Nevetve járta körbe segítség nélkül a mezőt újra és újra. Jin már Kame önelégült arcától is rosszul volt.
- Azt hiszem, mára befejezzük. – szólalt meg hirtelen a tanár. – Látom, hogy Akanishi-kun eléggé elfáradt.
- Köszönöm. – motyogta megkönnyebbülten, majd kis rásegítéssel lekászálódott a lóról.
Mikor visszafelé sétáltak az istállóhoz, Kame is csatlakozott hozzájuk.
- Azon gondolkodtam, össze kéne barátkozniuk a lovakkal. Elvégre a forgatáson is ők lesznek magukkal. – mondta Jimmy. – Kitaláltam egy jó kis tervet. Ha sokat lesznek velük, hamar megszokják egymást. Arra gondoltam, reggelente lecsutakolhatnák és megetethetnék őket, valamint kitakaríthatnák az istállót.
- Mi? – kapta rá a férfire a tekintetét.
- Megnéztem a beosztásukat és tízig ráérnek. Szóval nem látom akadályát. – mosolygott, majd elköszönt és visszavezette a lovakat az istállóba.
- A nagy Akanishi trágyázni fog. – vigyorgott Kame önelégülten.
- Tudtommal te sem maradsz ki a buliból, szóval pofa be! – vigyorgott vissza, majd egymásra se nézve visszamentek az apartmanba.
Az etika órára egy külön kis szobában került sor, amit egy őszes hajú, öreg hölgy tartott. Míg Jin hulla fáradtan ment a következő órára, addig Kame a szobájuk felé vette az irányt. Majd szétrobbant a dühtől, mert míg ő pihenhet, addig neki szenvednie kell.
- Nem, nem, nem! – kiabált vele az öreg hölgy, mikor mellé öntötte a teát, ami a mai feladata volt. – Nem egy koktélbárban van. A teát finom, kecses mozdulattal kell tölteni a vendégnek és még véletlenül sem az asztalra, hanem a csészébe. – mérgelődött vele tovább.
- De ez nem a nők dolga? – kérdezte már ő is idegesen.
- Hová fajulna a világ, ha mindent a nők végeznének és a férfiaknak a kisujjukat se kéne mozdítani? Ha minden férfi így gondolkodna, mi csak cselédek lennénk? – kérdezte felháborodva.
- Hát, legalább kevesebbet beszélnének. – vigyorgott a tanárra.
- Maga hím soviniszta disznó! Az órának vége! Viszont látásra! – mutatott mérgesen az ajtó felé. Jinnek se kellett több, fogta magát és az óra vége előtt húsz perccel kiviharzott a szobából.
A következő óra a szövegtanulás és próba volt a színészeknek, amit a rendező, az egyik producer és a másik forgatókönyvíró tartott. Az óra vidáman telt. A rövid bevezető szöveg után mindenkinek párba kellett ülnie és egy tetszőleges dialógust kellett gyakorolni. Amennyire csak lehetett, Kamétól a legmesszebb helyezkedett el, kikeresett egy megfelelő párbeszédet és csatlakozott Matsuohoz. Vidáman, nevetgélve gyakorolták a veszekedős szöveget, figyelembe se véve a fiú rosszalló pillantásait, amit feléjük vetett, aki most a szerep szerint az egyik bajtársával gyakorolt.
- Remek színészi tehetséged van. – mondta vidáman Matsuo az óra után, mikor kifelé sétáltak a szalonból, ahol gyakoroltak.
- Az ember igyekszik. – mosolygott szégyenlősen.
- Megyünk együtt vacsorázni?
- Öhm… Az igazság az, hogy nem lehet. – válaszolta kezét tördelve.
- Oh, ha a barátoddal szeretnél enni, semmi gond. – legyintett.
- Ugyan dehogy. – mentegetőzött. – Csak az van, hogy diétán vagyok. – motyogta.
- Diétán? – nézett rá meglepődve. – Nem vagy kövér.
- Maga az első, aki ezt mondja. – erőltetett meg egy nevetést, de igazából jól estek neki a férfi szavai.
- De nem is ebédeltél. Az nem megoldás, hogy nem eszel semmit. – nézett rá aggódva.
- Hát, úgyse kapnák semmit, mert Ayumi-chan felügyeli a diétát.
- És ha a nők mondanak valamit, az úgy is van. – nevetett a férfi, ami őt is nevetésre késztette.
- Jó étvágyat és jó éjszakát, ha már nem találkoznánk. – hajolt meg Jin.
- Jó éjt! – intett a férfi és az ebédlő felé indult el.
Akanishi elmerengve nézett a távozó férfi után, majd a lábánál érzett érintés hatására ijedten ugrott hátra. Lenézett és egy aranyos fehér cica dörgölőzött a lábához.
- Hát szia! – vigyorgott a kis állatra és felkapta a karjába. Egy kis nyakörv volt rajta, amibe aranyozott betűkkel a Michy volt belevésve. A cica engedelmesen simult bele az érintésébe és kellemesen dorombolt. Az állattal a karján átsétált a nappaliba és lehuppant az egyik kanapéra. Mindenki a vacsorán volt, csak ő ült itt egyedül kinn a macskát simogatva. Kicsit úgy érezte magát, mint egy magányos 80 éves vénasszony. Gondolataiba merülve bambult maga elé, ujjait a cica puha bundáján mozgatva.
- Akanishi-kun, mehetünk a próbára? – jött be fél óra múlva Takeda a nappaliba. – Kamenashi már a szalonban van.
- Persze, megyek. – mondta, majd a szundikáló macskát óvatosan felemelve rátette a kanapéra és felállt.
- Áh, látom megismerkedtél Ayumi-chan cicájával. – mosolygott és maga elé tessékelte a fiút.
- Úgy látszik, szereztem egy barátot. – mosolygott vissza.
A szalonba benyitva megpillantotta csapattársát, aki egy széken ücsörögve várta, amíg megérkeznek.
- Jó volna, ha nem kéne utánad szaladgálni Bakanishi. – morgott rá a fiú.
- Jin szó nélkül leült a mellette lévő székre, amit előtte gondosan, tisztes távolágra húzott a másiktól.
- Nos, a mai órán csak beszélgetnénk kicsit. – ült le velük szembe a rendező.
- Hol a többi színész? – kérdezte hirtelen.
- Itt most hármasban leszünk. A privát próbákon csak Haku és Akira szerelmével fogunk foglalkozni.
- Szuper. – morgott egyet.
- Nem először rendezek BL filmet, de úgy tudom, nektek ez lesz az első. Először is szeretném megkérdezni, hogy mi a véleményetek a fiú-fiú párkapcsolatról.
- Szerintem, ha két ember nagyon szereti egymást, akkor mindegy, hogy fiú-lány vagy fiú-fiú a párosítás. – szólalt meg Kame.
- Én passzolnák. – sóhajtott Jin, hátradőlve a széken.
- Látom, neked fenntartásaid vannak a témával kapcsolatban. – vonta le a következtetést Takeda. És milyen igaza volt.
- Ne értse félre! Nincs bajom a melegekkel, csak…
- Csak nincs ínyedre, hogy meleget kell játszanod. – fejezte be helyette a férfi.
- Eltalálta. – bólintott.
- Jaj, nem kell ebből nagy ügyet csinálni. – forgatta a szemét Kame. – Ez csak egy film.
- Ez nem csak egy film. – háborodott fel a rendező. – Haku és Akira szerelme gyengéd, de mégis szenvedélyes. A film fő mozgatója a szerelem. Gyengéd érintések, apró vagy szenvedélyes csókok, ölelések… - kezdte sorolni, de Jin már az elején elvesztette a fonalat és felemelt kézzel kezdett tiltakozni.
- Ez az idióta egy ujjal se érhet hozzám. – kiabált kétségbeesetten.
- De hisz ez BL. – tagolta érthetően a szakállas ember.
- Nem érdekel! Nem fogok Kamenashival smárolni!
- Talán félsz tőlem? – hajolt közelebb Kame vigyorogva a szemöldökét emelgetve.
- Fúj, te kis perverz görény. – nézett rá fintorogva.
- A szám se büdös. – csücsörített az idősebb felé, aki már annyira oldalra húzódott, hogy majdnem leesett a székről.
- Észrevettem, hogy önök között van némi feszültség. – mondta Takeda.
- A fején találta a szöget. – mondta nevetve Kame.
- És ennek megkérdezhetném az okát?
- Mi ez? Párterápia? – mérgelődött Jin.
- Hosszú történet. – sóhajtott Kame.
- Hát, bármi is az, oldják meg, mert így nehéz lesz együtt dolgozni. Meg kell bízniuk egymásban és segíteni a másiknak.
- Rendben. – bólintott a fiatalabb, majd szúrós tekintetét látva, Akanishi is így tett.
- Ma nem kínoznám magukat még semmivel. Szeretném, ha elcsevegnénk kicsit. Milyen volt a napjuk?
Fél óra unalmas és jelentéktelen beszélgetés után elmehettek aludni. Fáradtan és éhesen zuhant be az ágyába ruhástól a szobájukba érve.
- Elmentem zuhanyozni. – mondta Kame és beviharzott a fürdőbe. Jin még hallotta a megnyitott csapból folyó víz zubogását, de a szemei egyre jobban elnehezültek, míg végül elaludt.
Másnap reggel egy pohár hideg víz ébresztette. Levegőért kapkodva ült föl az ágyban üvöltözve.
- TE ROHADÉK! MIT CSINÁLSZ?
- Másként nem tudtalak felébreszteni. – próbálta Kame túlkiabálni. Kimászva az ágyból káromkodva trappolt be a fürdőbe, hogy rendbe szedje magát.
- Igyekezz, mert istállót kell takarítani! – kiabált be utána.
Nyolc órakor már bőszen lapátolták a ganét a pacik alól. Akanishi fintorogva tolta a vasvillával szemenként a galacsinokat, míg Kazuya határozott mozdulatokkal pakolta bele a talicskába.
- Így sose fogsz végezni. – szólt oda az idősebbnek, aki most a pulcsiját húzta fel az orra tetejéig.
- Rohadt büdös. – nyávogott vissza.
A rövid hajú megsajnálta és enyhe bűntudatot érezve a reggeli ébresztő miatt odament mellé.
- Ezt hagyd rám. Menj és csutakold le a lovakat! – mutatott az állatok felé.
- Oké. – dobta el a vasvillát és levett a polcról egy kefét, majd odasétált Szilajhoz. – Büdös jószág. – morogta és felemelte a kefét, de a ló elkezdett felé tolatni és nekipasszírozta a karám oldalának. – ERESSZ EL! KAME SEGÍTS! – kiabált kétségbeesve.
- Miért szólsz be neki mindig? Jimmy mondta, hogy a lovak megérzik, ha tartasz tőlük. – sétált oda Kazuya.
- NEM ÉRDEKEL, SZEDJ KI INNEN! – kiabált már hisztérikusan.
- Simogasd meg és akkor lehet, hogy elereszt. – vigyorgott rá.
- FÉLEK KAME! VIDD EL INNEN! – hisztizett Jin.
- Jól van, nyugi. – azzal odalépett Szilajhoz és arrébb húzta a ló kötelét, mire az visszalépdelt az eredeti helyére, elég helyet biztosítva neki, hogy kiaraszoljon mellette. Szaporán véve a levegőt támaszkodott neki az istálló oldalának. Kame mellé lépett és gúnyosan mosolyogva kezdte el méregetni.
- Te tényleg félsz a lovaktól. – nevette el magát, majd hirtelen abbahagyta, mikor meglátott egy könnycseppet végiggördülni az idősebb arcán.
- Menj a fenébe! – mondta rekedtes hangon és arrébb lökve, sietős léptekkel, szinte már szaladva ment ki az istállóból. Mint a szél viharzott el az apartman mellett, egyenesen az erdő felé, dühösen fújtatva. Muszáj volt sétálnia, hogy le tudjon higgadni. Rosszul érezte magát, amiért cikis helyzetbe került Kame előtt, ráadásul igaza volt. ő tényleg fél a lovaktól. Már a fák között sétált, mikor meghallotta a másik kiáltását a háta mögül.
- JIN NE MOZDULJ!
A megszólított hirtelen torpant meg és nézet t vissza a felé rohanó fiúra. Mikor vissza akart lépni érezte, hogy kattan valami a talpa alatt és megdermedt.
- MARADJ OTT, AHOL VAGY! – kiabált Kame, majd lassú léptekkel az orra elé nézve, szinte már lopakodva utolérte. Jin egész testében remegve nézett rá csapattársára, aki értetlenül pillantott vissza rémült arckifejezését látva.
- Azt hiszem, ráléptem valamire. – suttogta rekedten.
- Bassza meg! – tágultak nagyra a másik szemei.
- Ez nem velem történik. – hunyta le a szemét és hevesen kezdte rázni a fejét, majd egy gyengéd érintést érzett a vállán.
- Akanishi nyugodj meg! – vette szaporán már a fiatalabb is a levegőt. – Hozok segítséget.
- ITT NE MERJ HAGYNI EGYEDÜL! – kiabált rá kétségbeesve.
- De így nem tudok segíteni. Szólni kell valakinek. Csak nyugodj meg és ne mozdulj! Ha nem mozogsz, és nem lépsz le róla, akkor nem robban fel.
- Te… te… telefonálj. – mondta dadogva.
- Itt kinn nincs térerő Jin. – mondta Kame, mire az idősebbnek elcsuklott a hangja. – Semmi baj! – fogta meg óvatosan a kezét. – Bátorság! Mindjárt jövök. – azzal elengedte és óvatos léptekkel elindult visszafelé az apartmanhoz.
- KÉRLEK, SIESS! – kiáltott utána remegő hanggal.
Figyelte, ahogy Kazuya egyre messzebb és messzebb kerül tőle és lélekszakadva rohan visszafelé. Sose gondolta volna, hogy így fog meghalni. Hogy felejthette el a taposó aknákat? Nem gondolta, hogy egyszer a Bakanishi név okozza a vesztét. A reggeli, tavaszi szellő fájta a fák leveleit, amitől az ágak recsegtek, a levelek összezörrentek. Olyan volt, mint a halál szele. Ijesztő. Nem bírta visszatartani a könnyeit. Ha már meg kell halnia, miért egyedül? A félelem teljesen átjárta és zihálva vette a levegőt. Lehunyt szemmel várta a végzetét, mikor hangokat hallott meg.
- AKANISHI! –hallotta Takeda kiáltását.
Kame jött vissza a rendező, Matsuo és az egyik producer társaságában. Mikor mellé értek, Matsuo egyből leguggolt és a lábát kezdte el vizsgálni.
- Drága fiam, hát nem megmondtam, hogy ne gyertek erre? – fogta a fejét Takeda.
- Sajnálom. – remegett meg a hangja.
Egyszer csak egy másik kezet érzett a saját karján, ami gyengéden simogatta. Megfordult és Kame bátorító mosolyával találta szembe magát.
- Kamenashi-kun, megmondtam, hogy maradjon a tisztáson. – mérgelődött a producer.
- Nem hagyom itt. – vágta vissza mérgesen.
- Akanishi , ne mozogj! – mondta a lábánál matató Matsuo. – Eltart egy kis ideig, de ne aggódj, értem a dolgom.
- Mekkora szerencsénk van magával. – mondta Takeda.
Kame közben a sírdogáló Jin mögé lépett és a hátát simogatta a másik kezével, de a karját továbbra sem engedte el.
- Félek. – motyogta halkan.
- Akanishi nyugodj meg, mert ezek a régi szerkezetek kiszámíthatatlanok. A legapróbb súlyváltozás hatására is működésbe léphetnek. – mondta a lábánál ügyködő férfi.
Egyszer csak a fülét egy lágy, kellemes hang ütötte meg. Pontosabban a Kizuna dallama. Kame halkan énekelt mellette, hogy megnyugtassa. Be is vált. Abbahagyta a sírdogálást és mély levegőket véve hagyta, hogy a dallam átjárja az egész lényét.
- Remek ötlet Kamenashi-kun. – nézett áhítattal a fiúra Takeda.
- Te is énekelj velem. – mondta Kame két énekhang között. Jin halkan, még mindig remegő hangján elkezdte dúdolni a dalt, de énekelni nem tudta, mert nem jutott eszébe a szöveg a nagy ijedtségtől.
- Mindjárt kész. – mondta Matsuo, majd felnézett Jinre. – Figyelj! Most szép nyugodtan, lassan csúsztasd le a lábadat róla.
- Nem merem. – rázta meg a fejét.
- Bízz bennem. Nem lesz semmi baj. – mosolygott rá bíztatóan, amitől megjött a bátorsága és bólintott. Behunyta a szemét és lassan lehúzta a lábát a szerkezetről. Érezte, hogy megremeg a térde. Eldőlt volna, ha Kame nem kapja el a derekát. Egymásba kapaszkodva kapták oda a tekintetüket Hitedakihoz, aki most térdelve tartott valamit a szerkezet alá.
- Késleltettem a detonációt. Futás kifelé! – adta ki a parancsot a jelenlévőknek. Talán a producer szaladt a leggyorsabban. Úgy loholt előttük, mint akit kergetnek. Kame és Takeda két oldalról támogatták a remegő lábú Akanishit. Már majdnem kiértek az erdőből, mikor meghallották Matsuo szaladó lépteit mögöttük. Hátranéztek, de a férfi akkor már utolérte őket és kifelé tolta a kis társaságot az erdőből.
- Ne most bámészkodjatok! Futás! – kiabált rájuk a hátukat lökdösve.
Lélekszakadva rohantak tovább, míg kiértek az erdőből. A tisztásra érve a producer, Jin és Kazuya lerogytak a földre, Takeda és Matsuo pedig a térdüket fogva görnyedten lihegtek a futástól. Két percig csöndben, lélegzetvisszafojtva néztek az erdő felé, és várták, hogy mi fog történni. Már egy ideje üldögéltek, mikor a volt katona nevetve megszólalt.
- Mondtam én, ezek a régi szerkezetek kiszámíthatatlanok.
Mindenki elnevette magát, csak az Akame páros nézelődött össze-vissza rémülten.
- Menjünk vissza! – mondta Takeda és felhúzva Jint a földről elindultak visszafelé.
- Látod Jin? Mondtam, hogy nem lesz semmi baj. – vigyorgott rá Kame, miközben átkarolva támogatta a homokos tengerparton. Ahogy ezt kimondta, hatalmas robbanás rázta meg a szigetet. A talaj szinte megmozdult alattuk. Ijedten fordult vissza a társaság és látták a felszálló fekete füstfelhőt a fák fölött. Néma csendben figyelték a füstgomolyt, majd egy hangos nevetés törte meg a csendet. Mindenki döbbenten kapta oda a fejét a hangforráshoz. Jin hisztérikus röhögő rohamot kapott. Már potyogta a könnyei a nevetéstől és levegőt is alig kapott. Nem lehetett tudni, hogy most zokog vagy nevet. Kame ijedten és tanácstalanul pillantott körbe a jelenlévőkön, hogy most mit kéne tenni.
- Kiszámíthatatlan! – röhögött fel és zokogásban tört ki.
- Vigyük be! – intett aggódó arccal Matsuo.
Akanishi már csak arra emlékezett, hogy néhány kéz lenyomta az ágyára és elsötétült előtte a világ.

Megjegyzések

Névtelen üzenete…
Kyaaaaaaa~ Végre nem basztatták egymást~~~~ <3 annyira édesek, és a Kizunától én is meg szoktam nyugodni ha sírok ^^
Továbbra is várom a folytit nagybácsíííííííííí

Babu