Gyilkos szerelem - 2. fejezet, Luxus otthon

A másnapi repülő út hosszú és fárasztó volt, főleg Jinnek. Egész éjszaka nem aludt, és most a világ legnyúzottabb idoljaként haladt a kikötőben csapattársa mellett, akin látszott, hogy szintén nincs a helyzet magaslatán. Rövid barna haja kócosan meredezett az ég felé és hatalmas karikák húzódtak a szeme alatt. Még korán volt, mivel a repülőjük hajnali fél ötkor indult, így már hét órakor a szinte kihalt kikötő stégjein sétálgattak.

- Hol van az a rohadt hajó? – mérgelődött Kame.

- Nahát! Hová tűnt a tegnapi lelkesedésed? – kötözködött az idősebb.

- Csak utálom a hajózást. Ennyi – morgott tovább.

Az épp megkezdett beszélgetést egy vidám kiáltás törte meg.

- Hahó, fiúk! Erre! – integetett Takeda egy fehér vitorlás hajó fedélzetéről, nem messze tőlük.

- Jó reggelt! – köszöntek a vidám férfinek, amikor odaértek hozzá.

- Jó reggelt! Remélem nem volt túl kellemetlen olyan korán felkelni.

- Áh, nem… - motyogott Jin a bajsza alatt.

- Na, de a lényeg, hogy itt vagytok. Bemutatom Ladyt! – simogatta meg az árbocot a rendező.

- Öhm… Lady ugye egy gyönyörű lány, aki a reggelinket hozza? – nézett rá reménykedve az idősebb énekes.

- Jaj, de buta maga Akanishi-kun. Lady a hajó neve. Gyönyörű nem? Azon gondolkozok, hogy megvegyem-e.

- Szerintem remek választás. – erőltetett vigyort magára Kazuya.

- Oh, hogyne. Akinek telik rá… - motyogott a másik férfi úgy, hogy csak a mellette álló hallja.

- Egyelőre csak kibéreltem, majd meglátjuk, hogy megy a kicsike. Na, mi lesz? Nem szálltok fel? – kérdezte Takeda.

- Éhes vagyok – nyüszített Jin.

- Oh, a fedélzeten találtok ennivalót. Vettem egy nagydoboz fánkot, gondoltam éhesek lesztek.

Mintha csak a varázsszót mondta volna ki, Akanishi már fenn is volt a hajón és kikapta a rendező úr kezéből a felé nyújtott édességeket.

- Mondja kérem, mennyi idő alatt érünk a szigetre? – lépett Kazu félénken a fedélzetre.

- Röpke másfél óra és ott vagyunk. A főszereplők egy része már tegnap megérkezett, szóval azt szeretném, hogy ott legyünk, mire felébrednek, így lehet, hogy kicsit gyorsabban fogunk menni – mondta a férfi, de ránézve Kame szürke arcára hozzátette. – Remélem nem probléma.

- Nem, dehogy. – mosolygott a fiú, majd ránézett a habzsoló Jinre. – Te bélpoklos! Felzabáltad az egészet? – kiáltott rá és kikapta a kezéből az üres dobozt.

- Ígyf járftál – mondta teli szájjal vigyorogva.

- Akanishi-kun, nem lesz probléma a hat darab fánkból út közben? – kérdezte félénken Takeda.

- Ugyan, dehogy – nyelte le az utolsó falatot.

- Hogy jönne ki belőled – morgott a fiatalabb, majd keresett egy számára kényelmes helyet és leült a csomagjaira.

- Na, akkor indulás! – csapta össze a tenyerét a férfi és a kabin felé vette az irányt.

Mikor kifutottak, az óceán hullámain már megjelentek a felkelő nap első sugarai. Hideg szél fújt, de a köd már felszállt. Takeda mélyet szippantott a friss, reggeli szellőből. Borzasztóan élvezte az utazást, nem úgy, mint Kamenashi Kazuya. A gyomrát markolászva hajolt át a korláton nyöszörögve.

- Még csak tíz perce megyünk, de Kazu-chan máris tengeribeteg – sétált oda vigyorogva Jin a fiatalabbhoz. – Le ne rókázd szegény Lady oldalát!

- Fulladj meg, Akanishi! – nyöszörgött Kame.

- Köszönöm a biztatást, de a kedvedért nem ugrok be az óceánba – vigyorgott tovább.

- Nincs valami sürgős dolgod? Mondjuk fényesíteni Haku fésűcskéit? – próbált kötözködni, elterelve a figyelmét a hányingeréről.

- Pofa be! – torkolta le Jin, ugyanis a fiatalabb eszébe juttatta sötét jövőjét, majd otthagyva a férfit a fedélzet másik végébe sétált.

Fél óra telt el így, hogy nem szóltak egymáshoz, csak a hullámok hangját és a rádió halk zenéjét lehetett hallani, ami Takeda mellett szólt halkan. Kamenashi már sokkal jobban érezte magát, sikerült kihevernie a kezdeti tengeribetegséget, azonban most valaki más szenvedett.

- Rosszul vagyok – nyöszörgött Akanishi és összegörnyedve toporgott csapattársa mellett.

- Na, ne mondd – morgott egyet, majd visszafordult az újsághoz, amit eddig olvasott.

- Nincs valami gyógyszered? – nézett rá kiskutya szemekkel.

- Talán, ha nem zabáltál volna annyit, akkor most nem lennél rosszul.

- Bauuu… Hánynom kell – kapott a szájához.

- Ajánlanám az óceánt a fedélzet helyett – mondta ki se nézve az újságból. Jin odaszaladt a korláthoz és áthajolva mindent kitermelt, még azt is, amit nem evett meg. Kame aggódva kapta oda a pillantását. A fiú remegő térdekkel állt és a korlátot szorongatva, elfehéredett arccal öklendezett. Akaratlanul is megsajnálta a másikat és felkelve a helyéről odalépett mellé.

- Minden oké? – tette a vállára a kezét, de Jin lesöpörte magáról.

- Hagyjál! – nyögte, majd ismét elkezdett öklendezni.

- Én kérek elnézést, hogy megkérdeztem mi van veled. Te persze tudtál gúnyolódni.

- Szűnj már meg! – nyöszörgött tovább, majd Kame sértetten ült vissza helyére és mérgesen kezdte tovább lapozgatni az olvasnivalóját.

- Már látom a szigetet! – kiáltott a fiúknak Takeda. – Nemsokára ott vagyunk.

- Hurrá – morgott Kame és ahogy ez kimondta, Jin ismét öklendezett egy nagyot.

Alig tíz perc múlva kikötöttek a parton, és gyönyörű látvány tárult a szemük elé. Az apartman egy hatalmas sziklarakáson magasodott, ahova két oldalról vezetett fel kacskaringós lépcsősor. A kikötőtől – ami egy nagyobb stégből állt, hogy egy hajó kényelmesen le tudjon horgonyozni – a sziklákig sárga tengerparti homok borította a talajt. Az épület egy nagyobbacska hegy oldalába volt építve, amit egy kisebb túra lenne megmászni. A hegyet sűrű fenyőerdő borította, ami lefelé haladva a part túlsó végén is folytatódott. A másik irányba nézve azonban mezőt pillantottak meg, néhány árva fa társaságában itt-ott. Az épület maga hatalmas volt, háromemeletes luxusépítmény. Már-már szállodának is lehetett volna nevezni. Nagy ablakai és a fehér falak visszaverték a nap sugarait. A két idol tátott szájjal bámulta a stégről a gigantikus építményt és a mesebeli környezetet.

- Na, mit szóltok? – lépett melléjük mosolyogva az öregúr.

- Pazar – csak ennyi jutott az idősebb eszébe.

- Meseszép – suttogta Kame elalélva a látványtól.

- Van néhány szabály, amit meg kell osztanom veletek az itt tartózkodásotokkal kapcsolatban – kapott elő egy térképet a zsebéből. – Szóval, hegyet nem tanácsos mászni, mert kitöritek a nyakatokat a meredek sziklákon. Az ügynökség leharapja a fejem, ha valami bajotok esne. Nem tanácsos messzire elmászkálni, mert még térképpel is el lehet tévedni. Messziről kicsinek látszik, de egyébként óriási a sziget területe. Persze nyugodtan sétálhattok a parton, a mezőn, meg az apartman mögötti istállóknál és a tisztáson. Nem messze van egy kis patak, meg egy vízesés, amit érdemes megnézni, de mint mondtam, felfelé ne induljatok el, ha lehet.

- Értettük – mondta gépiesen Kazuya.

- Ja, és még valami. Arrafelé egyáltalán ne kóboroljatok el! – mutatott a part jobboldali részén folytatódó erdő felé. – A sziget második világháborús katonai támaszpont volt. Elvétve előfordulhatnak taposóaknák, gránátok, meg ilyesmik.

- Miért nincs lezárva az a terület? – érdeklődött tovább az énekes.

- Hát, a legutóbbi tájfun alkalmával a szél tönkretette a kerítést és még nem csinálták meg. Na, de most már menjünk be! A többiek biztos várnak már – mosolygott a férfi és elindult a legközelebbi lépcső irányába.

- Ne segítsek? – kérdezte Kame, a még mindig elfehéredett arcú Jintől, aki a súlyos sporttáskája felemelésével küszködött.

- Kösz, nem – morgott a másikra.

- Kérlek… - azzal faképnél hagyta az idősebbet.

Akanishi most kezdett el kétségbe esni, hogy két hetet kell eltöltenie csapattársával összezárva egy szigeten. A ténybe már beletörődött, hogy BL filmen kell dolgozniuk, csak azt nem tudta, mit csináljon, hogy már az első napon ne nyírják ki egymást. A lépcsőn és a hatalmas teraszon keresztülvonszolva a táskáját végig azon morfondírozott, milyen gyilkossági módszer lenne megfelelő Kamenashi halálához. Gondolataiból a rengeteg kézfogás zökkentette ki, ami a bejáratnál fogadta. Körülbelül tíz ember köszöntötte őket. Voltak köztük ismert színészek, de voltak olyanok is, akiket Akanishi még életében nem látott. Mindenkinek bemutatkoztak illedelmesen, és Takeda kérésére meséltek kicsit magukról, hogy újdonsült kollégáik jobban megismerjék őket. Jint eléggé megviselte a koránkelés és az iménti gyomorrontás, így semmi kedve nem volt bájcsevegni, de az illem megkövetelte. Csak a fiatal szobalány tudott mosolyt csalni az arcára, aki elpirulva öntött teát a frissen érkezetteknek, azonban mikor Kaménak akart volna tölteni, az a kelleténél kicsit gorombábban utasította vissza.

- Na fiúk, szerintem menjetek kicsomagolni, aztán egy óra múlva kezdődik az első órátok. Itt a napirend – nyújtotta a fiúk felé a papírt a rendező. – Ayumi megmutatja a szobátokat.

A csinos szobalányt követve elindultak felfelé a lépcsőn a nehéz táskákkal. Elvégre nem várhatták el szegény lánytól, hogy maga cipelje fel az összes csomagot. A második emeleten megtorpanva az egyik ajtó előtt a fiúk felé fordult.

- Íme, a szobájuk. Itt tartózkodásuk alatt én leszek a személyzetük, így ha bármi kívánságuk lenne, nyugodtan szóljanak.

- Öhm… és a másik szoba? – kérdezte félénken Jin, a legrosszabbtól tartva.

- Oh, hát… Sajnálatos módon nincs több lakosztály, így egy szobán kell osztozniuk – mondta zavartan a lány.

- Csodálatos. Köszönjük – morgott oda a lánynak Kame, majd belökte az ajtót és bement a szobába. Mikor bandatársa követni akarta, a cseléd elkapta a kabátja ujját és halkan így szólt hozzá, amitől teljesen ledöbbent:

- Ne aggódjon a diétája miatt, majd én gondoskodok róla, hogy be tudja tartani – mosolygott rá, majd elindult visszafelé a folyosón. „Remek” – gondolta. Még az éhezését is felügyelik majd. A kezdeti rokonszenve rögtön megszűnt iránta.

Belépve a szobába elégedetten konstatálta, hogy elég tágas és világos lakosztályt kaptak. A régies nyugati berendezés és a hatalmas ablakok gyönyörű kontrasztot adtak a szobának. Jin biztos volt benne, hogy aki berendezte az apartmant, bizony értette a dolgát. Annak kifejezetten örült, hogy két ágy volt a szobában. Kamenashi az ablaknak nyomva az orrát bámészkodott kifelé, ami nem volt meglepő, mivel a második emeletről gyönyörű kilátás tárult a szemük elé. Ámulatából egy hangos puffanás rázta fel, és meglepődve nézte a lába melletti csomagjait, ami az előbb még nem volt ott.

- Te meg mi a fenét csinálsz? – nézett az idősebbre felháborodva, aki azon az ágyon heverészett, amelyen az előbb még a csomagjai pihentek.

- Az ablak melletti ágy az enyém – jelentette ki gonoszul vigyorogva a másikra.

- Igen? Talán álmodban. Szerinted miért voltak rajta a cuccaim? – kiabált rá.

- Mittomén – vont vállat.

- Már lefoglaltam magamnak.

- Nem látom rajta a nevedet – vigyorgott rá.

- De én sem a tiédet – vágott vissza karba tett kézzel. Akanishinek nem is kellett több, felült az ágyon és a hátizsákjában bőszen keresgélni kezdett.

- Most meg mi a fenét csinálsz? – nézett rá hunyorogva Kame. A másik nem szólt semmit, csak elővett egy tollat és egy öntapadós jegyzettömböt, majd rákörmölt valamit gyorsan és egy mozdulattal letépve felragasztotta az ágytámlára. Kazuya felháborodva horkantott egyet, elolvasva a papírt, amin az Akanishi Jin név díszelgett.

- Nem vagy normális – dünnyögött, majd megfogva a csomagjait átköltözött a másik ágyra.

- Úgy rémlik, nem kértem diagnózist doktor Kamenashi – vigyorgott rá teli szájjal. Jól esett neki csesztetni a másikat. Édes a bosszú.

- Azért receptre előírnák egy jó adag beöntést – kötözködött vissza a másik. – A hányás nem segített a kövér seggeden.

Na, ez a mondat telibe talált. Jin hanyatt fekve bámulta a plafont, állkapcsa meg-megrándult és a tekintetével, ha tüzet lehetett volna gyújtani, akkor a harmadik emelet fölöttük már rég hamuvá vált volna. Nem szólt egy szót sem, mivel nem tudott semmi frappánsat se visszavágni. A másik férfi kihasználva az alkalmat, kicsörtetett a szobából, olyan fejjel, mint aki megnyert egy hat menetes boxmeccset.

- A francba – morgott és a hasára fordulva átölelte a kispárnát és belefúrta az arcát. – Most komolyan mindenki kövérnek tart? – tette fel magának halkan a kérdést. Ha már nem csak Johnny és a menedzser mondja, hanem Kame is, ott már bajok vannak. Csapattársa nem arról volt híres, hogy valakit a külseje miatt piszkáljon. Emlékezett, mikor 13 éves volt, egyszer az iskola folyosóján szaladgált, amikor nekirohant egy lengőajtónak és hatalmas kék zúzódás keletkezett az arcán, ami be is dagadt. A sérülése olyan püffedt volt, hogy a jobb szemét ki se tudta nyitni. Elég röhejes látványt nyújtott, így a JE-ben akárhányszor ment táncpróbára, mindenki kinevette és rajta gúnyolódott. Csak egy ember nem nevetett. Kazuya mindig megvédte, ha a többiek bántották. Sokkal alacsonyabb és vékonyabb volt mindenkinél, de neki mégis volt bátorsága és a segítségére sietett. Akkor csapattársa azt mondta neki, hogy nem minden a szépség. Lehet, hogy neki csúnya az arca, de táncban ezerszer tehetségesebb, mint bármelyik gyerek az ügynökségnél. A mai napig emlékezett ezekre a szavakra, és hiányoztak is neki.

Nagyot sóhajtott és felült az ágyon. Elővette a zsebéből a napirendjét és böngészni kezdte. 10 órakor beszédóra, délben ebéd, 13-kor lovaglás és íjászat, Kaménak lovaglás és kardforgatás. 15 órakor Akanishinek etika óra, a fiatalabbnak pedig szabadidős tevékenység. Jin rosszallóan morgott egyet, majd folytatta az olvasást. 16-tól 17-ig szövegtanulás és próba a főszereplőknek. Nem tudta, mit takar a privát próba kifejezés, de nem is nagyon akart foglalkozni vele. Úgyis ki fog derülni. Az aggasztotta inkább, hogy hogyan lesz képes mindezt csinálni két hétig. Bár nem volt vészes, mert legalább nem kell hajnali ötkor felkelnie.

Fél óra múlva rápillantott az órájára és kelletlenül mászott ki az ágyból, hogy elinduljon a beszédórára. Az eseményre a hatalmas nappaliként szolgáló helyiségben került sor. Elégedetten nyugtázta, hogy ezen az órán bizony minden színésznek részt kell vennie, így baromira örült, hogy nem Kamenashi társaságában kell egyedül szenvednie. A tanár egy alacsony, duci hölgy volt, aki igencsak lassan és tagoltan beszélt. Érezte, hogy néha-néha elnehezül a szemhéja és lecsukódik a szeme. Annyira altatóan hatott a tanárnő beszéde, hogy a mögötte ülő fiatal férfi bizony néha horkantott álmában. Jin belelapozott a szövegkönyvbe és a szereposztást nézve rájött, hogy a mögötte szunyókáló bizony a szerep szerint szerelmes lesz belé, de ez a szerelem viszonzatlan marad. Kirázta a hideg és csak reménykedni tudott benne, hogy nem csak a próbákat, de a forgatást is ilyen kényelmesen alussza végig. Bandatársa, mint mindig, figyelmes érdeklődéssel hallgatta az előadást a meghajlási szokásokról és jegyzetelt. Az órának kínkeservesen vége lett, és a színészek szétszéledve elindultak, ki ebédelni, ki sétálni a fárasztó monológ után. Akanishi lelkesen sétált át az ebédlőbe, hogy végre megtölthesse korgó gyomrát. A gőzölgő étel finom illata járta át a helyiség minden szegletét és az asztalon finomabbnál-finomabb falatok várták, hogy az éhes szájak elfogyasszák őket. Helyet foglalt az egyik széken és mélyet szippantott az előtte gőzölgő ramen mennyei illatából. Már a pálcikákkal nyúlt volna bele az ételbe, amikor egy csinos kéz marta el előle a tányért és a helyébe tett egy másikat, amin néhány salátalevél és pár falat garnélarák díszelgett.

- Mi a… - döbbent le és a pálcika hegyével megbökdöste a rákot, majd kétségbeesett tekintettel nézett rá Ayumira, a cselédlányra. – Ugye ez csak az előétel?

- Nem, Akanishi-kun. Ez az ebédje – nézett rá együtt érezve a lány.

Kazuya ebben a pillanatban lépett be az ebédlőbe és tekintetük találkozott, majd Jin elfintorodott és felállt az asztaltól.

- Ha belegondolok, nem is vagyok éhes. Elment az étvágyam – mondta hangosan az utóbbi mondatot és gyilkos tekintetét ráemelte csapattársára, majd kisétált az ebédlőből, faképnél hagyva a döbbent jelenlévőket. Szomorúan kullogott ki korgó gyomorral a teraszra, hogy elszívhasson egy nyugtató cigit. Mikor kinyitotta az ajtót, meglepődve vette észre, hogy nincs egyedül. Egy negyvenes éveiben járó, jókötésű, bajszos férfi támaszkodott a korlátnak és az óceán hullámait figyelve szívta a cigarettáját. Tipikusan az a férfi volt, akit a szingli, előkelő hölgyek bálványoznak. Fekete, elegáns zakót viselt, és a félig hosszú haja gondosan be volt állítva. Volt a jelenlétében valami, ami nyugalmat sugárzott.

- Helló! – köszönt neki mosolyogva a férfi hátratekintve, majd megfordult. Jin észre se vette, hogy az ajtóban állva bámulta a férfit.

- Jó napot! – mosolygott zavartan, majd becsukta maga mögött az ajtót.

- Matsuo Hitedaki – nyújtotta felé a kezét az idegen bemutatkozásképp.

- Akanishi Jin – fogta meg a férfi kezét, akinek határozott, erős szorítása volt.

- A két főszereplőnk nevét mindenki ismeri – mosolygott, majd újabbat szívott a cigarettájából. Jin előkotorta a zsebéből a sajátját, majd miután kivett egy szálat, a férfi az orra elé tartotta az öngyújtóját. – Tüzet?

- Köszönöm – mondta és szippanthatott is a megnyugtató nikotinból, amire egész nap vágyott.

- Meg fogsz halni – szólalt meg hirtelen Matsuo.

- Tessék? – nézett rá döbbenten Jin.

- A cigi. Tüdőrákot fogsz kapni a bagótól – jelentette ki, majd visszafordult az óceán felé és tovább szívta a saját cigarettáját.

- Hát, bizony akkor magáért is eljön a kaszás – válaszolta, mire a férfi felnevetett. Némi amerikai akcentusa volt annak ellenére, hogy japán, de a hangja mélyen és megnyugtatóan zengett. Pár másodperc csend után Akanishi megszólalt:

- Melyik szerepet kapta?

- Haku apja vagyok – nézett rá mosolyogva.

- Hű… Akkor maga lesz az apám – mosolygott zavartan és ő is a korlátra támaszkodva elkezdte fürkészni a tájat. – Nem tűnik egy kegyetlen zsarnoknak, aki emberek százait végzi ki.

- Köszönöm, ezt megnyugtató hallani – nevetett a férfi. – De mindig negatív szerepeket kapok.

- Igen? Hogy-hogy? – kérdezte meglepődve.

- Közre játszhat az is, hogy majdnem húsz évig az amerikai tengerészgyalogosok közé tartoztam. Talán a kiállásom miatt.

- Wao… Egy igazi katona.

- Az igazat megvallva, szakaszvezető parancsnok.

- Akkor megtisztelve érzem magam, hogy az apámat játssza – hízelgett a férfinak. Matsuo jóízűt nevetett, majd a hátralevő időben kellemesen elbeszélgettek. Jó ideje kint lehettek már, mikor Kame hangja egyszer csak félbeszakított őket.

- Elnézést, hogy félbeszakítom a baráti csevejt, de Akanishinek órája van – mondta mérgesen, majd elsétált az istállók felé. Jin rápillantott az órájára és észrevette, milyen hamar elrepült az idő.

- Úgy látom, a barátjának nem vagyok szimpatikus – súgta oda neki derűsen Matsuo.

- Nem a barátom. Csak egymás mellé sodort minket a sors – fintorodott el, majd meghajolt, elköszönt és követte csapattársát a következő órára.