A Tokyo Dome szelleme

Páros: Akame (Akanishi Jin x Kamenashi Kazuya - KAT-TUN)
Korhatár: 13
Megjegyzés: Fárasztó és fárasztó minden mennyiségben. Némi horror fellelhető benne. Romantika csekély mértékű. Valamint idegesítő csavarok százával a történet során. XD
Szerző: Andy



Megint egy fárasztó napon volt túl a KAT-TUN. Reggeltől késő délutánig próbáltak egy koreográfiát a JE tánctermében egy tv műsorhoz. Mikor már nagy nehezen összeálltak a tánclépések, úgy döntöttek mára elég lesz a gyakorlásból. Ahogy beértek az öltözőbe Koki és Junno egyből letámadta az ásványvizes palackokat, Akanishi eltehénkedett a kanapén, Ueda és Maru a falnak támaszkodva leült a földre, Kame pedig elterült a padlón. Csendben pihengettek öt percig, majd Kame megtörte a csendet:
- Holnap Halloween van.
A többiek felhúzott szemöldökkel fordultak csapattársuk felé.
- És akkor mi van? – kérdezett vissza enyhe fáziskéséssel Jin.
- Halottak napja baka. Még ezt sem tudod? – fordult át Kame időközben a hasára, kezeit az álla alá téve és úgy figyelte Junno és Koki időközben megkezdett flakon kardozását.
- De tudtam, csak nem értem, hogy ez miért lényeges információ nekünk? – tette rá lábát a kis dohányzóasztalra.
- Ilyenkor a halottak visszatérnek egy éjszakára a Földre és kísértenek. – szólalt meg az egész nap csendes Ueda ijesztően maga elé bámulva. A kísérteties hanglejtésének megvolt a hatása. Mindenki elhallgatott, még a két ökörködő is abbahagyta az üvegcsatát.
- Tényleg? Azt hittem ez egy vallási ünnep. – törte meg a csendet Maru, majd feltápászkodott a földről és elindult átöltözni.
- Tat-chan, emlékszel, amikor három éve Halloweenkor szellemet idéztünk nálad? – fordult oda Kame a megszólítotthoz.
- Igen. – vigyorgott Ueda.
- Hogy mit csináltatok? – nézett rájuk megdöbbenve Akanishi.
- Szellemet idéztünk. – jelentette ki teljes egyszerűséggel Kame.
- Túl sok a szabadidőtök. – csóválta meg a fejét Jin.
- Talán nem hiszel a szellemekben? – kérdezte Ueda.
- Szellemek nem léteznek kicsi Hime.
- Ne nevezz így! Add meg a kellő tiszteletet az idősebbeknek. – morgott rá Ueda, bár nem volt sok komolyság a hangjában.
- Elnézést Ueda-san, de szellemek nincsenek. – azzal Akanishi is előkotorta a ruháit és elkezdett öltözködni.
- De igenis vannak! – ült fel Kame a padlón. – Én már láttam. Vagyis nem láttam még, de éreztem, hogy ott van egy szellem. Nem is egy. Szerintem többen voltak.
- Na, ne mondd. – vette le a pólóját Jin.
- De mondom.
- Ez mikor volt? – kérdezte Junno.
- Már régen, amikor abban az ijesztő hotelben szállunk meg néhány juniorral, ami a temető mellett volt. Tiszta ijesztő volt. Villogtak a lámpák, meg minden.
- Ez akkor volt, amikor megkértél egy juniort, hogy aludjon veled, mert félsz? – nézett rá vigyorogva Jin.
- Menj a francba! Tudod, hogy be voltam tojva? Szerintem te sikítva szaladtál volna haza a helyemben. – vágott vissza Kame.
- Én nem félek semmitől. – vágott macsó tekintetet a többiekre.
- Az ijesztő lehetett. Én is láttam már szellemet. A lakásomban kísértenek minden éjjel úgy hajnali három körül. – mondta Koki teljesen komoly fejjel.
- Mindig ezt mondod. – boxolta vállba Taguchi.
- Igazat mondok. Ezért igyekszek mindig időben lefeküdni. Éjfél után már nem is merek elaludni.
- Ez baromság! – mondta Jin. – Csak paranoiás vagy. Bebeszéled magadnak.
- Jin, igazság szerint van abban valami, amit Koki mond. – szólalt meg Ueda. – A kísértetek hajnali kettő és három között kísértenek.
- Erről még én is hallottam. – állt meg az öltözködésben Kame. – Ez a boszorkányok órája.
- Na, ne nevettess. – kötözködött Jin. – Miért pont kettő és három között? Miért nem stílusosan éjfélkor?
- Mert ekkor a legvékonyabb az élők és a holtak világa közötti rész. – suttogta Ueda, amitől Jinnek ismét a hideg futkosott a hátán.
- Már pedig szellemek nem léteznek! – emelte fel a hangját Jin.
- Én be tudom neked bizonyítani. – jelentette be Kame.
- És hogyan? Magadra terítesz egy lepedőt és előugrasz a szekrényből? – nézett rá cinikusan a fiatalabbra.
- Gyertek el holnap este a Tokyo Dome-ba. – mondta Kame.
- Miért pont oda? Máshol nem tudsz minket megijeszteni? – vigyorgott Jin.
- Mit akarsz te ott este? – kérdezte szemöldök ráncolva Maru.
- Egy kis halloweeni móka. És akkor be tudnám bizonyítani ennek a tökfejnek, hogy igazat mondunk. – mutatott Jinre.
- Fú én benne vagyok. – mondta izgatottan Koki.
- Én is! – ugrott fel a székéből Junno.
- Végül is, én is ráérek. – jelentette ki Maru.
- Remek. Ueda gondolom, sose hagyná ki. – nézett össze Kame és Ueda vigyorogva. – De maradt még egy valaki.
Jin abbahagyta a cipőkötözést és észrevette, hogy mindenki őt nézi.
- Bocs srácok. Nem érek rá ilyen gyerekes hülyeségekre.
- Mondja a legnagyobb gyerek. – tette rá a megjegyzést Kame. – Ugyan mi dolgod van?
- Halloweeni parti lesz Yamapinál. Már elígérkeztem.
- Áh… snassz velünk lógni. – hajtotta le a fejét Taguchi.
- Nem vagyunk elég jók a nagy Akanishinek. – kötözködött Maru.
- De srácok, nem erről van szó… - kezdte volna Jin, de Kazu félbeszakította:
- Hát persze, hogy nem erről van szó. Akanishi fél, azért nem akar jönni.
- Mi van? – mordult egy nagyot a fiatalabbra.
- Egy nyu-szi-ka! – tagolta dallamosan az idősebb elé ugrálva.
Jin olyan hirtelen ugrott fel a kanapéról, hogy majdnem fellökte Kamét. Megragadta a pólóját a nyakánál és a képébe mászva mondta neki:
- Beszóltál teknős?
- Ha nem félsz, bizonyítsd be! Yamapi biztos meg fogja érteni, hogy a becsületed forog kockán. – vigyorgott rá a fiatalabb. Jin először csak hallgatott, majd így szólt:
- Mikor?
- Tízkor a hátsó bejáratnál. – nézett bele mélyen a másik szemébe. Jin elengedte Kame pólóját és köszönés nélkül távozott az ajtón.
- Ne késs! – kiáltotta utána a fiatalabb. A többiek némán álltak az öltözőben a gondolataikba merülve.
- Hát én beszarok, ha eljön. – mondta Koki.
- Hidd el Koki, el fog jönni. – mondta Kame és az ajtót fürkészte, amin az előbb Jin távozott.
Másnap a délelőtti fotózáson már mindenki izgatott volt. Jin érkezett a legkorábban, mert neki délután még két fotózása volt és hamarabb ment el, mint a többiek. Kame kb. 10 percig látta a délelőtt folyamán, de egyszer sem esett szó az esti kirándulásról. Talán Junno és Koki volt a legizgatottabb. Egész nap egymást ijesztgették és a Junno által hozott ijesztő maszkokban ökörködtek. A délutáni táncpróbán Jin nélkül vettek részt. Kame agyában egész nap az járt, vajon el fog-e jönni este vagy nem.
- Hé Kame! Hoztam gyufát meg gyertyákat! – mutatta fel Ueda vigyorogva a kis szatyrot, ezzel kizökkentve Kamét a transzból, amivel a rament bűvölte. A próbák után elmentek vacsorázni egy étterembe a többiekkel, de az izgatottságtól inkább beszéltek, mint ettek. Csak Kame volt egész nap hallgatag.
- Királyság! – vette ki Koki Tatsuya kezéből a szatyrot és megvizsgálta a tartalmát.
- Vajon Jin el fog jönni? – kérdezte Maru a sótartót pöckölve unalmában.
- Nem tudom. – sóhajtott Junno.
Kame idegei már pattanásig feszültek. Ő is izgatott volt az este miatt, de azt akarta, hogy Jin is velük legyen. Meg akarta mutatni, hogy szellemek igen is léteznek. Vagy csak be akarta bizonyítani, hogy a nagy Akanishi is félhet valamitől.
Az éjszaka közepén hat ember ácsorgott a Tokyo Dome egyik hátsó bejárata előtt. Jin még sehol sem volt. Egy fiatal munkás az ajtónak támaszkodva forgatta a kulcsot a kezében.
- Az állásommal játszok. Ha meglátnak itt, tuti kirúgnak. Hol van már az, akit várnak? – kérdezte türelmetlenül a baseball sapkás alkalmazott.
- Kame, szerintem menjünk be. Már tizenegy is elmúlt. Úgysem fog eljönni. – mondta Koki.
- A telefonját sem veszi fel. Egész biztos, hogy felültetett bennünket. – mondta Maru.
- Nyugalom. Tudom, hogy el fog jönni. – válaszolta Kame. Iszonyat dühös volt már, de a hangja nyugalmat sugárzott. Már kezdett kételkedni benne, hogy Jin tényleg el fog jönni.
- Na, jó. Nekem most már elegem van. – szólalt meg a munkás.
- Csak még egy perc… - mondta Kame és a következő pillanatban lépteket hallottak az épület mellett. Az ajtó felett lévő egyetlen kis lámpa fényében egyre jobban ki lehetett venni a közeledő alakot.
- Csak, hogy ideértél te szerencsétlen. Elromlott az órád? – kérdezte Kame ingerülten az időközben melléjük ért Jintől.
- Jó estét! Miért? Nem tizenegyről volt szó?
- Te jó ég! – húzta végig a tenyerét az arcán Kazu. – Na jó, most már menjünk be, mert megfagyok.
A munkás elrugaszkodott az ajtótól és elkezdte levenni a kilincsről a láncokat és a lakatot, majd kinyitotta a kétszárnyú ajtót.
- Mindent köszönünk! – hajolt meg Kame, majd pénzt nyomott a srác markába. – Zseblámpa megvan? – nézett rá Kokira.
- Ja. – mondta Koki és bekapcsolta a lámpát.
- Ha lehetne még ma. – mondta flegmán a sapkás gyerek. Mind a hatan bementek az ajtón, majd visszanéztek, amikor ismét megszólalt - Hatkor nyitás.
- Mi a szar van? – nézett körül rémülten Jin, de a kétszárnyú ajtó már be is csukódott mögöttük. Hallani lehetett a láncok csörgését és a lakat kattanását.
Ijesztő sötétség vette őket körül. A hátborzongató csendben csak Jin hangos levegővételeit lehetett hallani.
- Fényt! Fényt akarok! – kiabált Jin dühösen, a hangjában enyhe pánikkal.
- Koki mit mondtam neked? Kapcsold be a lámpát! Egyáltalán miért kellett leoltani? – kérdezte ingerülten Kame.
- Mert így tök buli. – kapcsolta vissza a lámpát az állához emelve és úgy vigyorgott a többiekre. Az egész KAT-TUN nevetésben tört ki, kivéve az A betűt. Hangjuk visszhangzott az üres folyosón.
- Jin, miért vágsz ilyen savanyú képet? – kérdezte Maru.
- Arról nem volt szó, hogy reggelig itt kell maradni. – dörmögte a választ.
- Máris inadba szállt a bátorságod? – kérdezte vigyorogva Kame.
- Pofa be! – vágott vissza.
- Fogd fel úgy, mint egy osztálykirándulást. Vagy mint egy bátorságpróbát. Emlékeztek régen mennyit bohóckodtunk? – kérdezte nosztalgikusan Junno.
- Ja. – sóhajtott egy nagyot Koki. – Drága fiatalság.
- Na, épp ezért vagyunk itt. – mondta Kame. – Nem jó az, ha elfelejtjük milyenek voltunk fiatalon. Muszáj néha kikapcsolódni. Ne csak a munkára koncentráljunk, hanem arra is, hogy jól érezzük magunkat. Akkor leszünk boldogok, ha megőrizzük a gyermeki oldalunkat és felszabadultan nevetünk majd a világra. – emelte fel kezét a magasba diadalmasan.
A többiek nevetésben törtek ki, még Jin is kacagott.
- Kame, ugye tudod, hogy ez most nagyon Yankumis volt. – nevetett Jin.
- Én meg azt hittem, azért jövünk, hogy Jinre ráhozzuk a frászt. – mondta Ueda.
- Áh. Komolytalan banda. – mondta sértődötten Kame, majd Kokihoz sétálva kikapta a kezéből a lámpát. – Induljunk, mielőtt ránk hajnalodik. Utánam! – adta ki az utasítást és a hat fiú elindult a sötét folyosón. Már körülbelül öt perce mentek, amikor Jin megszólalt:
- Tudod egyáltalán merre megyünk vagy csak körbe-körbe vezetsz minket?
- Nyugi, már itt is vagyunk. – azzal benyitott egy ajtón.
Belépve a helységbe már mind tudták hol vannak. A színfalak mögötti élet mindig itt zajlott, amikor koncerteztek. Innen nyíltak az öltözők, raktárak, edzőtermek. Most azonban nem nyüzsögtek juniorok és munkások mindenhol.
- De fura így éjszaka itt járni. – jegyezte meg Junno.
- Ja. Nagyon ijesztő. – mondta Maru is, összébb húzva magán a kabátját.
- A NewS koncert miatt ugye ki van építve a színpad a stadionba? – kérdezte Ueda Kame felé fordulva.
- Asszem. Miért kérdezed?
- Most én vezetlek titeket. – mondta Ueda és kivéve Kame kezéből a lámpát, elindult a mindenki számára már megszokott úton, a színpad felé. Öt perc múlva megérkeztek a színpadra vezető kis lépcsőhöz. Csendben követte mindenki Uedát, csak a hangosan kopogó cipőik zaját lehetett hallani. A színpad közepére érve Ueda megállt. A többiek tátott szájjal néztek körbe. Egyszerűen hihetetlen érzés volt ott állni a teljes sötétségben, abban az óriási térben. Olyan volt, mintha egy hatalmas fekete lufi kellős közepében állnának. Semmit sem lehetett kivenni a távolban, a lámpa fényét is öt-tíz méter után elnyelte a sötétség. Hátborzongató volt az egész.
- Miért jöttünk ide? – kérdezte Jin hirtelen és a hangja visszhangozva betöltötte a teret.
Mindenkinek végigfutott a hátán a szőr a stadion akusztikájától.
- Itt jó lesz. - mondta Ueda, majd leült a földre törökülésben.
- Tat-chan, te zseni vagy. – nézett áhítattal Kame az idősebbre, majd ő is leült.
- Nem mondjátok komolyan, hogy itt akartok maradni? – kérdezte Jin szemrehányóan, de hangjából ki lehetett venni a pánikot.
- Király! – mondta Koki, majd ő is csatlakozott. Maru és Junno szintén.
- Nem akarsz leülni esetleg? – kérdezte Kame Jintől.
A megkérdezett először habozott, majd ő is leült a többiek közé.
- Üljünk körbe, hogy lássuk egymást. – utasította őket Ueda, mire a többiek így tettek. Kame és Jin pont szembe kerültek egymással, így a fiatalabb minden arcrezdülését láthatta a másiknak. Látszott rajta, hogy eléggé feszéjezi a helyzet. Ueda előkotorta a szatyorból a gyertyát és az általunk alkotott kör közepére téve meggyújtotta az öngyújtójával.
- Tat-chan, minek a gyufa, ha hoztál öngyújtót? – kérdezte Koki.
- Sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség. – mondta vigyorogva.
A gyertya kis fényében látszott a KAT-TUN félhomályba burkolózó arca. Csendben ültek egy darabig egymást figyelve, majd Jin megszólalt:
- És most?
- Hallottatok már a Tokyo Dome kísértetéről? – kérdezte ördögi vigyorral, vészjósló hangon Kame.
- Jesszus. – sóhajtott egyet Jin és megforgatta a szemét, de Kazu rá se hederített, csak folytatta tovább.
- A legenda szerint, harminc évvel ezelőtt, egy fiatal, feltörekvő énekes itt lett öngyilkos.
- Erről még nem hallottam. – mondta szemöldök ráncolva Maru.
- Mert titokban tartja mindenki. Tabunak számít a téma. Senki nem beszél róla szívesen. – mondta Ueda.
- Ez tényleg megtörtént? – kérdezte Junno.
- Hát persze, hogy nem. Most mondta Kame, hogy legenda. – morgott Jin.
- Tudjátok, minden legendának van valami alapja. – mondta Kame. – Kíváncsiak vagytok a történetre?
- Naná! – válaszolta Koki izgatottan a többiek helyett is.
- Ne kímélj. – mondta megint szemét körbeforgatva Jin.
- Akkor pelust bekészíteni. – vigyorgott Kame.
- Jaj, kezd már el! – nyávogott Junno.
- Az egész 1978 őszén történt. A fiú itt tartotta volna az első nagyszabású koncertjét a Tokyo Domeban. Mindenki izgatottan várta és óriási volt az érdeklődés. Minden jegy elkelt. A szülei és a menedzsere nagyon hajtották a siker felé. Már 4 éves korától zongoraleckét kellett vennie és játszótér helyett iskola után énekórára kellett járnia. Nem volt gyerekkora. A szülei mindentől tiltották, amire úgy gondolták, rossz hatással lehet a karrierjére. Ez alatt a barátokra célzok. Nagyon magányosan nőtt fel. Csak az éneklés tette boldoggá. Állítólag gyönyörű hangja volt, képes volt a legmagasabb oktávokat is kiénekelni kristálytisztán, erőlködés nélkül.
- Tisztára, mint Jin. – szólt közbe Koki, de Kame tovább folytatta.
- Egy nap azonban, a koncert előestéjén a menedzsere behívatta magához. Azt vetette a szemére, hogy nem gyakorol eleget, és hogy nem tud énekelni. A fiú ettől teljesen összetört. Nem volt semmi az életében az éneklésen kívül, ami boldoggá tette volna. Valószínűleg ezért kattant be.
- Mi történt? – kérdezte Junno szinte suttogva.
- Éjszaka besétált ide, a színpad közepére és elvágta a saját torkát. – az utolsó két szót erősen megnyomta.
Jin ösztönösen nyúlt oda a saját nyakához, mintha védeni akarná.
- Reggel itt találták a szülei holtan, azon a színpadon, ahol debütált volna. Annyi ereje még volt, miközben haldoklott, hogy a saját vérével írta fel a színpadra azt, hogy BOSSZÚ. – mesélte tovább teljes átéléssel Kame. – A legenda szerint, egyszer visszatér a halála évfordulóján és egy énekes hangszálait ellopja, hogy aztán tovább énekelhessen a Tokyo Dome falain belül. Itt a mese vége. – vigyorgott a fiú.
- Mi… mi… mikor van ez az évforduló? – kérdezte Junno dadogva.
- Ja… Nem mondtam? Ma, Halloweenkor. – vigyorgott Kazu tovább, mint egy sátánista őrült.
Csend ült a kis társaságra. Csak Jin szapora lélegzetvételeit lehetett hallani, amit Ueda suttogó hangja tört meg:
- Igazából itt nincs vége a történetnek. – a többiek mind rászegezték a tekintetüket. – Öt éve néhány fiatal Halloweenkor ugyanúgy, mint mi beszöktek éjjel bohóckodni. Különös dolgok történtek aznap éjjel. Az egyik a sötétben leesett a színpadról és kitörte a nyakát, a másik kettő pedig állítólag teljesen megőrült és elmegyógyintézetbe zárták őket. Az egyik egy ellopott tollal nyakon szúrta magát, a másik pedig megfojtotta magát a saját nadrágjával.
- Te jó Isten! – suttogta Maru. – Erről én is hallottam. Volt a hírekben, de csak annyit mondtak, hogy egy fiatal gyerek tragikus balesetet szenvedett és a másik kettő pedig a látvány és a megrázkódtatás miatt kezelésre szorult.
- Azt a rohadt… - hüledezett Koki.
- ELÉG! ELÉG! ELÉG! – kiabálta Jin a fülére téve a kezét. – Fejezzétek be! Elég volt!
A fiú összekuporodott és a lábait átölelve a térdére hajtotta a fejét.
- Azt hittem tovább fogod bírni. – szólt oda Kame a szemben ülőhöz és mindenki elnevette magát, kivéve a rémült fiút. – Lám, lám, lám… A nagy Akanishi berezelt. – vigyorgott tovább.
- Nem rezeltem be. – emelte fel a fejét és gyilkos tekintettel meredt a másikra.
- Hát Kame, igazából nekem kéne egy tiszta alsó. Nem vagy normális. Hogy lehetsz ilyen jó színész? – mondta Koki.
- Az ember igyekszik. – mosolygott rá a rapperre.
- Tiszta para az egész. Ellopja egy énekes hangszálait. Ma van az évforduló és ráadásul mind a hatan énekesek vagyunk. – mondta rémülten Junno.
- Ez egy jó mese volt. Szerintetek igaz? – kérdezte Maru.
- Én már nem tudom, mit higgyek. – csóválta a fejét Koki.
- Na, de még előttünk van az egész éjszaka. – csapta össze a tenyerét Kame. – Idézzük meg a fiú szellemét.
- Mi? – nézett rá rémülten Jin.
- Fogjuk meg egymás kezét. – utasította a többieket Ueda és a többiek így tettek, kivéve Jint. – Jin, ha nem teljes a kör, akkor nem érdemes csinálni az egészet.
- Jin, ne rontsd már el! – nyafogott Junno.
Akanishi kelletlenül odanyújtotta a pracliját Kokinak és Marunak.
- Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Maru.
- Persze. – mosolygott Kame.
- A fiú hány éves volt, amikor meghalt? Mármint az énekes.
- Huszonöt asszem.
Mindenki tekintete a közöttük lévő egyetlen huszonöt éves felé fordult, aki nyelt egy nagyot, majd így szólt:
- Kezdjük már! – morogta Jin.
- Na, akkor… - kezdte Kame. – Mindenki csukja be a szemét!
A többiek követték az utasításokat.
- Bármi is történik, senki nem engedi el a másik kezét.
- Ezt hogy érted? – kérdezte Jin rekedten.
- Kezdjük. – hagyta figyelmen kívül a fiatalabb a másikat. – Matsuo Yamataro szelleme! – kiáltotta el magát úgy, hogy hangja visszhangozzon a színpadon. – Mi, a KAT-TUN megidézünk téged. Ha itt vagy, adj valami jelet!
- Úgyse lesz semmi. – morogta Jin csukott szemmel.
- Pofa be! – torkollta le Ueda, de Kamét semmi sem tudta kizökkenteni.
- Ismétlem, ha itt vagy, adj valami jelet! – kiáltotta újra. Pár másodperc elteltével hátborzongató hideg fuvallat söpört végig a színpadon. A gyertya lángja kialudt, majd egy hatalmas sikoltás rázta meg a stadiont. Kame a zseblámpa után kapott és bekapcsolva végig világított a többieken.
- Mindenki jól van? – kérdezte, majd a rémült arcok között észrevette a sikoly forrását, Jint, aki a nyakát szorongatta a kezével és rémülten forgolódott össze-vissza.
- Ki volt az? – kiabált rá a többiekre. – Ki volt az?
- Micsoda? – kérdezte zavarodottan Junno.
- Jin, egymás kezét fogtuk. Mi nem nyúltunk hozzád. – mondta halkan Ueda. Csönd ült közéjük és Jinnek megfagyott az arca.
- Ne szívass már minket. Ez nem vicces. – mondta idegesen Koki.
- Én nem… - mondta elfúló hangon Jin.
- Mit éreztél? – kérdezte izgatottan Kame.
- Egy, egy jéghideg kéz megérintette a nyakamat. – dadogta.
- Ez csak Yamataro lehetett. Most már hiszel nekünk? – kérdezte Kazuya.
- Haza akarok menni. – jelentette ki Jin, majd felállt.
- Az nehéz lesz. Tekintve, hogy be vagyunk zárva. – mondta Maru.
- Nem érdekel. Én akkor is elmegyek.
- És mégis hogyan? – kérdezte Kame. – Vagy esetleg rakétát növesztettél a seggedbe és a plafonon óhajtasz távozni? – kötözködött tovább.
- Ha reggelig itt kell maradnunk, akkor addig mit csinálunk? – kérdezte Junno.
- Természetesen játszunk. – jelentette ki Kame. – Nem hagyom, hogy Jin elrontsa az esténket csak azért, mert beijedt.
- Nem ijedtem be. – hisztizett az érintett.
- Ja persze. És mit tervezel Kame-chan? – szólt közbe Koki.
- A fiú halála 2:00-kor állt be. Addig van még fél óránk. Arra gondoltam, hogy bátorságpróbázhatnánk addig a nézőtéren. – vigyorgott Kame. - Egyedül elindulunk egy-egy terminál sorai között és kettőkor itt találkozunk. Aztán aki látta a szellemet az beszámol róla.
- Kazu-chan, ez neked spontán jön vagy olvasod valahonnan? – kérdezte Koki. Ueda időközben felállt és már el is indult a lépcsőhöz.
- Na, szétszéledni! – adta ki a parancsot Kame. – Aztán mindenki nézzen az orra elé!
- Sötét van. – cincogta Jin.
- A cigiseknek ott az öngyújtó, Junno meg megkapja a zseblámpát.
- De én már leszokóban vagyok. Nincs nálam öngyújtó. – hisztizett tovább Jin.
- Akkor így jártál. – vont vállat Kame, majd ő is elindult. Junno és Koki szintén elindult már más-más irányba.
- Nekem sincs se lámpám, se öngyújtóm, mégse hisztizek. – mondta Maru, majd elindult és visszafordulva intett Jinnek. – Azért vigyázz magadra. – azzal otthagyta a szerencsétlen fiút a színpad közepén a sötétben, tök egyedül.
Jin remegő végtagokkal indult el a hozzá legközelebbi lépcsősor felé. Soha nem ismerte volna be a többiek előtt, de iszonyatosan félt. Nem engedhette meg magának, hogy kiboruljon. Mit gondolnának akkor a többiek róla? Óvatos léptekkel, a korlátba kapaszkodva ment le a lépcsőn, majd elindult a széksorok között. A többiek már teljesen eltűntek a láthatárról, csak néha lehetett hallani Koki és Junno röhögését a távolból. Ahogy egyre távolodtak tőle a hangok, egyre jobban bepánikolt. Nem hitt a szellemekben, legalábbis nem akart hinni, de tény, hogy valaki megfogta a nyakát és ennek tudatában teljesen eluralkodott rajta a félelem. Már kb. 15 perce sétált, amikor egy hatalmas ordítást hallott a lenti sorokból. Lélekszakadva kezdett el rohanni a másik irányba. A félelem teljesen elborította az agyát és most már csak arra tudott gondolni, hogy elege van ebből az egészből és haza akar menni. Egyszer csak nekiütközött valami puhának és rajta landolva elvágódott a földön.
- Auuu… Mássz le rólam! – hallotta Kame hangját.
- Kazu, te vagy az? – kérdezte Jin.
- Igen. Miért? Szerinted a Mikulás az? – kötözködött, majd feltápászkodott a földről és Jin felé nyújtotta a kezét, majd felhúzta. – Áh… Elejtettem az öngyújtómat. Gratulálok Bakanishi!
- Te is hallottad azt az ordítást az előbb? – kérdezte suttogva.
- Igen. Koki hangja volt. Azért indultam el erre, hogy megnézzem mi történt. De te miért a másik irányba szaladtál?
- Hát… öhm… - vakarta meg a fejét Jin. – Gondoltam visszamegyek a színpadra és ott bevárlak titeket. – vágta ki magát sikertelenül.
- Nyuszi. – mondta Kazu alig hallhatóan. – Na gyere, nézzük meg mi történt.
Azzal elindultak lefelé a lépcsőn. Hangtalanul lépkedtek egymás mellett, majd a fiatalabb megszólalt:
- Bevallhatod, ha félsz. Nincs abban semmi gáz.
- De nem félek. – mondta határozottan Jin, most, hogy már nem egyedül kellett folytatnia a túrát, az önbizalma is megjött. Egyszer csak valami motoszkálásra lettek figyelmesek pár méterre tőlük. Mintha valaki éles karmokkal kaparászna az egyik ülésen.
- Mi ez? – kérdezte Jin szokatlanul magas hangon és megtorpant.
- Nem tudom. – válaszolta Kame, majd néhány lépést tett a hang forrásának irányába. – Van ott valaki? – kiáltotta a nagy sötétségbe.
A válasz egy földöntúlian ijesztő kuncogás volt. A kaparászás egyre hangosabb lett és mintha közeledett volna feléjük. Jin tíz körömmel kapaszkodott Kame kabátja ujjába.
- Srácok, ez nem vicces! Melyikkőtök szórakozik? – kérdezte remegő hangon Kame, aki időközben szintén tíz körömmel kezdett el kapaszkodni a mellette állóba. – Ne merj közelebb jönni! – kiáltotta Kame. A kaparászás abbamaradt és ijesztő csönd állt be.
- Kazuuu… - nyüszítette alig hallhatóan Jin.
- Várj. Nálam van Ueda gyufája. – szólalt meg hirtelen a másik, majd lefejtette magáról Jin kezét, előhúzta a zsebéből a kis dobozt és kivett belőle egy szálat. – Gyerünk már! - mérgelődött, mert a remegő keze miatt nem sikerült meggyújtania a gyufát. – Áh… Sikerült! – szólalt meg diadalmasan, majd lassan egyre fentebb emelte a kezében. A kis láng fényében hirtelen megcsillant valami az egyik ülésen, közvetlen mellettük. A látványtól mind a ketten megdermedtek. Egy vérfoltos kés volt, amit egy fehér kéz tartott. A kéz hirtelen elkezdett mozogni, a kést végighúzva föl-le a szék kárpitján. Ez volt az a hang. Kame remegő kézzel emelte egyre fentebb a gyufát ultra lassan. Az alakot, aki kb. egy méterre állhatott tőlük, a kis fény folyamatosan világította meg. Először a hófehér kézfejét, majd a karját, de mielőtt az arcára esett volna a fény, a gyufa lángja kialudt, megégetve ezzel Kame kezét, aki eldobta a kis szálat. Újra sötétség borult rájuk, majd a csöndet a fiatalabb kiáltása törte meg:
- FUTÁS! – azzal karon ragadta Jint és már szaladt is vele lefelé a lépcsőn. Még ordítani is elfelejtettek a rémülettől. Félpercnyi rohanás után Kame nekiütközött valaminek, amitől hátrahőkölt, majd újra vissza, mert Jin hátulról belerohant. Hangos kiáltás következett, majd hirtelen jött fény vakította el a fiúkat.
- Kazuya! – kiáltotta egy rémült, de ismerős hang. – Te vagy az?
- Taguchi! Halálra rémítettél minket. – mondta megkönnyebbülten Kame. Még soha életében nem örült ennyire Junnonak, aki most remegő kézzel szegezte nekik a zseblámpát.
- Én… én… hallottam Koki kiáltását, aztán a tiédet és halálra rémültem és… - dadogta rémülten a fiú, majd sikkantott egyet. – KAME MÖGÖTTED!
- Nyugi, ez csak Jin. – fogta meg Kazu az említett kezét és előre húzta maguk mellé, hogy Taguchi jól lássa. A fiú felemelte a zseblámpát és rávilágított Jin arcára, akit teljesen lesokkoltak az iménti események. Csak állt, és teljes testében remegve bámult maga elé, Kame kezét szorongatva.
- Mi van Jinnel? Mi történt? – kérdezte ijedten a szőke fiú.
- Jin, jól vagy? – kérdezte Kame a mellette állót, aki lassan felé fordította a tekintetét.
- Mi… mi történt? – kérdezte újra Taguchi.
- Junno, láttuk! Ő volt az! Yamataro volt az! Láttuk, láttuk! – hadarta rémülten, ugyanakkor izgatottan Kame.
- Ugye nem mondod komolyan? – sápadt el a másik.
- Minden olyan gyorsan történt. De ott volt.
- Oké. Oké. És hol van Koki? És a többiek?
- Mi is Kokit kerestük, amikor megjelent. Istenem…
- Én félek. Fejezzük be a játékot. – nyávogott Junno.
- Rendben. Hány óra van? – kérdezte Kame.
- Hét perc múlva kettő.
- Menjünk vissza a színpadra. Lehet, hogy már a többiek rég ott vannak.
- Oké. – válaszolt gépiesen Junno.
- Gyere JinJin. – szorította meg Kame a kezét és elkezdte húzni maga után. A fiú még mindig maga elé meredt, nem érzékelve, mi történik körülötte.
- Idegösszeomlást kapott? – kérdezte aggódva Junno a srácra pillantva. – Ő is megőrült?
- Dehogy is. Szerinted én miért nem golyóztam be? Szimplán csak betojt. Majd kiheveri. – veregette meg a mellette álló vállát. Mikor megérkeztek a színpadhoz, két alak már ott álldogált. Pontosabban az egyik állt, a másik pedig a földön összegörnyedve ült.
- Koki! Mi történt? – szaladt oda Junno a rapperhez, akin látszott, hogy nincs teljesen tudatánál. Letérdelt mellé és figyelte, ahogy csapattársa előre-hátra dülöngél.
- Nem tudtam megmenteni. Nem tudtam. – motyogta folyamatosan.
- Nakamaru mi történt? – kérdezte Kame.
- Nem tudom. Egyszer csak egymásba ütköztünk, amikor rohant, mint a félőrült. Nem láttam semmit. De egyfolytában Tat-chan nevét hajtogatta.
- Te jó ég! – visított fel Junno.
- És ti? Mi van Jinnel? Ő is bekattant?
- Csak majdnem kinyírt minket a szellem. Ennyi a baja. – mondta Kame, aki óvatosan leültette Jint a földre.
- Láttátok? – hüledezett Maru. – És hogy nézett ki?
- Hadd ne kelljen elmondanom. A hátam is lúdbőrzik, ha csak rágondolok. – húzta össze magán a kabátot. – A lényeg az, hogy kés van nála, és veszélyes lehet.
- Hol van Tat-chan? Már öt perce elmúlt kettő. itt kéne már lennie. – nyávogott fel Junno.
Kame letérdelt a zavarodott Koki elé és az állánál fogva óvatosan felemelte a fejét, majd halkan megszólalt:
- Koki, figyelj rám! El kell mondanod, hogy mi történt.
- Nem! Nem! – rázta a fejét a rapper.
- Koki, hol van Ueda?
- Én… én… találkoztam vele úgy negyed órája. Aztán, aztán együtt mentünk tovább, mikor megjelent. Elkezdtünk rohanni, de Uebo megbotlott és elesett valahol. Nem vettem észre mikor tűnt el mellőlem. Sötét volt. Kerestem, de nem találtam meg. A telefonját sem veszi föl. – hadarta egy szuszra Koki felélénkülve.
- Jesszusom! – Maru, csak ennyit tudott kinyögni.
- Nincs gáz. Semmi baj. – próbálta nyugtatni magát és a többieket Kame.
- Már hogy ne lenne gáz? – kérdezte ingerülten Maru. – Ueda eltűnt, van egy szellemünk késsel, meg két buggyantunk. – mutatott rá a két holtkóros srácra.
- Attól még, hogy kiabálsz nem lesz jobb! – vágott vissza Kame.
- Mire volt jó egyáltalán ez az egész? – kérdezte hirtelen Jin, szinte suttogva, aminek hatására mindenki ránézett. – Miért kellett megidézni? Miért kellett egyáltalán idejönnünk? – kérdezgette Jin a könnyeivel küszködve egyenesen Kazuya szemeibe nézve. – Azt akartad, hogy féljek? Hát tessék! Félek!
- Én nem… - kezdte habogva a fiatalabb, de nem tudott elszakadni a könnyes szempártól, ami vádlón fúrta bele a tekintetét az övébe. A szíve fájdult bele, hogy így kell látnia a másikat. – Ezt nem akartam. – hajtotta le a fejét.
- Már késő. Innen én veszem át az irányítást. Megkeressük Uedát, aztán az egyik öltözőben kihúzzuk reggelig, amíg kiengednek.
- Rendben. – bólintottak a többiek.
- Szedjétek össze magatokat. Szétválunk. Senki nem mehet egyedül! Én, Junno és Koki jobbra megyünk, Kame és Jin pedig balra. Átfésüljük az egész stadiont és a folyosókat, öltözőket, mindent! Itt találkozunk egy óra múlva. Telefonon kommunikálunk. – fejezte be Maru.
- Annyit még hozzátennék, hogy senki ne hősködjön. Ha bármi gyanúsat láttok, inkább szaladjatok el. – mondta Kame, majd hozzátette. – Kés van nála, ez most komoly.
- Oké. Indulás. – adta ki a parancsot Maru. Kame Jint, Junno pedig Kokit húzta föl a földről, majd elindult a két csoport a kijelölt irányba.
- Ugye nem esett baja? – hallotta Kame messziről Junno kérdését, majd Maru válaszát:
- Nyugalom. Megtaláljuk.
Kame iszonyat bűntudatot érzett. Ha nem idézi meg a szellemet, akkor most nem lennének veszélyben, és Ueda is itt lenne. Nem gondolta volna, hogy bejön neki ez az egész dolog, de most, hogy saját szemével láthatott egy szellemet, be kellett ismernie, hogy ő is fél. Jinnek igaza volt. Megkapta, amit akart. Jin halálosan félt, sőt rettegett. Ott szorongatta remegő kézzel a karját. Akkor most miért nem érez sikert? Elérte azt, amit mindvégig be akart bizonyítani, most mégis a bűntudat mardosta, akárhányszor ránézett az idősebbre.
Már fél órája gyalogoltak, mikor rátértek egy sötét folyosóra. Időközben csak egyszer telefonált Maru, hogy megkérdezze, nem találták-e még meg Uedát. Kame észrevette, hogy egy ideje már inkább húzza maga után a másikat és már ő maga is fáradt.
- Pihenjünk egy kicsit? – kérdezte Kame, amire egy bólogatás volt a válasz. – Oké. Üljünk le!
Kame a falnak támaszkodva lazán lecsusszant a földre, Jin pedig egy, a folyosón felejtett láda tetején foglalt helyet a másikkal szemben. Percekig némán ültek, majd Kazu megszólalt:
- Ne haragudj rám. Hidd el, nem akartam, hogy bárkinek is baja essen.
- Csak nekem… - válaszolt megtörten Jin.
- Ez nem igaz. Én csak rád akartam egy kicsit ijeszteni. Mindig akkora az arcod. Idegesítettél. És ez remek alkalomnak látszott, hogy bebizonyíthassam, te is ugyan olyan ember vagy mint mi.
Mikor nem érkezett válasz, nagy levegőt vett és folytatta tovább:
- És azt is akartam, hogy a csapat egy kicsit együtt szórakozzon, mint régen. – Jin felemelte a fejét és most már úgy hallgatta a másikat. – Eltávolodtunk egymástól. Tudom, hogy már felnőttünk és nem vagyunk gyerekek, de én mindennek ellenére nagyon boldog vagyok, hogy eljöttetek. Főleg neked örülök a legjobban. – mosolyodott el. – Nem gondoltam, hogy eljössz és most mégis itt vagy. Már az idejét sem tudom, mikor voltunk így utoljára kettesben.
Jin nem válaszolt, csak hümmögött egyet. Kame úgy gondolta, ha már elkezdte, akkor befejezi. Végre meghallgatta a másik, ki kellett használnia az alkalmat, így folytatta:
- Mi történt velünk Jin? Miért szakadt meg a barátságunk? Amikor hazajöttél Amerikából teljesen megváltoztál. Nem csak velem, hanem az egész csapattal szemben. Zárkózott lettél, táncpróbák után nem jöttél már velünk sehova. Ha hívtunk kajálni vagy bulizni, egyszer sem jöttél. Mintha kerülnéd a társaságunkat és csak a munka miatt lennél velünk.
- Ez nem igaz. – szólt közbe dühösen Jin.
- Ma sem akartál eljönni. - nem érkezett válasz, így tovább folytatta. – Régóta vagyunk már barátok mi hatan. Előfordulhat, hogy már ránk untál. Van ez így. Megértem, hogy új baráti társaságod van és szívesebben lógsz velük, mint velünk. De nem gondolod, hogy a srácok többet érdemelnek? – válsz továbbra sem érkezett. Kame érezte, hogy most beletrafált. – Bármi problémánk volt, mindig fordulhattunk egymáshoz. Ha sírtunk, ha nevettünk, mindig ott volt a másik támasznak. A KAT-TUN nem is banda, hanem egy család. Kölyök korunk óta ismerjük egymást. ne mondd, hogy ez neked nem jelent semmit. – továbbra is csend volt a válasz. – Hiányzol nekünk te baka. Nekem is hiányzol.
Halk szipogás törte meg a csendet. Sötét volt, így Kame nem látta Jin arcát, de tudta jól, hogy érzékenyen érintették a másik szavai. Régóta ismerte, tudta, hogy a kemény külső érző szívet takar. Felkelt a földről és elindult a másik felé azzal a céllal, hogy megölelje és megvigasztalja, de mielőtt megérinthette volna a másik vállát, a folyosó végén megint azt a kísérteties kuncogást lehetett hallani, majd halk lépteket, ahogy közeledett feléjük. Jin felpattant a helyéről és Kame mögé rejtőzött el. A léptek egyre hangosabbak lettek és az alak egyre közeledett feléjük. Egyszerűen kővé dermedtek a félelemtől. Mikor a hófehér kezet meglátták és a benne lévő vérfoltos kést, Jin átölelte Kame egyik karját és hátulról a nyakába hajtotta a fejét. Mikor Kame megérezte a nyakán Jin könnyeit ledermedt, majd elborította az agyát a düh. Hirtelen mozdult meg, teljesen megfeledkezett a félelemről. Felkapta a ládát, amin Jin az előbb még ült és így kiáltott:
- Ne merd megzavarni mások lelkizését! – azzal, iszonyatos erővel hozzávágta az előtte álló szellemhez, aki hatalmas puffanással a földön landolt, és a láda darabokra tört rajta. Pár másodpercig mozdulatlanul hevert a földön, majd a szellem elkezdett nyöszörögni.
- Auuu… Kame, mindig is tudtam, hogy nem vagy normális, de ez fájt.
- YAMAPI! – kiáltotta kórusban a két fiú.
- Most lebuktam. – morogta, majd óvatosan a derekát fogva feltápászkodott a földről, lesöpörve magáról a láda maradványait. A fiú karja és arca hófehérre volt kifestve és fekete, kapucnis kabátot viselt. Jin odasétált és felvette a földről az elejtett kést és közelebbről megvizsgálta.
- Ez műanyag. – mondta elfúló hangon.
- YAMAPI, TE ROHADT KÖCSÖG! Te elmebeteg állat! hogy a tetvek szaggassák meg a hajadat. Mindvégig te voltál? – rázta meg Kame Yamapit a gallérjánál fogva, aki erre elnevette magát.
- Ezt nem lehetett kihagyni. Amikor Jin elmesélte, hogy este hova megy, muszáj volt eljönni. Ezt semmi pénzért nem hagytuk volna ki. Ha láttátok volna az arcotokat. – nevetett tovább.
- Nem hagytátok volna ki? – szűrte a fogai között a kérdést Kazuya.
- Ryo is itt van. Ő volt a másik szellem, aki megijesztette Kokiékat. Elvégre nem bukkanhattam fel más-más helyen ugyanabban az időben.
- Rohadt szemét. – lökte el magától a másik. – Nagyon megütöttelek?
- Hát a derekam rohadtul fáj. – dörzsölte meg az említett helyen magát.
- Nem eléggé. Megérdemelted. – szólt közbe Jin.
- Jól van már. De hát nem volt tök buli? – kérdezte vigyorogva.
- NEM! – vágta rá kórusban a két fiú.
- Hol van Ryo? – kérdezte Jin.
- Nem tudom. őt kerestem, mikor jöttetek velem szemben a folyosón.
- Szerintem Koki megtépi, csak kerüljön elő. – morgott Kame. – Uedával nem találkoztatok? Egyszerűen eltűnt, sehol sem találjuk.
- Eh. Mi van? – nézett rá nagy szemekkel Pi.
- Jól hallod. Ryo elől szaladt Kokival, mikor eltűnt. Ha valami baja esett, ti lesztek érte a felelősek.
- Bakker. – döbbent le Yamapi.
- Mindjárt letelik az egy óra. Szerintem menjünk vissza. – mondta Jin. – Nem kéne ujjat húzni Maruval.
- Oké. Indulás. – mondta Kame, majd hátrafordult Yamapihoz. – Te is gyere báránykám. Nem teszitek zsebre, amit tőlünk kaptok.
- Oké. Oké. – mondta Pi, majd kelletlenül követte a két fiút. – Egyébként, ti mióta fogjátok egymás kezét? – kérdezte az előtte sétálóak összefűzött ujjait bámulva, akik észre se vették, hogy ösztönösen fogták meg egymás kezét, amit aztán atom gyorsasággal engedtek el.
Mikor közeledtek a színpadhoz, már egyre jobban lehetett hallani a többiek veszekedésétét. Odaérve látták, hogy Koki rajta ül Ryon és iszonyatos mozdulatokkal rázza a másikat, mint aki teljesen megőrült. Maru és Junno próbálták leszedni a fiúról, több-kevesebb sikerrel. Tőlük nem messze Ueda üldögélt a földön egy zsebkendőt szorítva a homlokához.
- Ueda! Hála az égnek, hogy megkerültél! Hol voltál? Mi történt a fejeddel? – szaladt oda Kame a mosolygó fiúhoz.
- Mindjárt elmesélem, hogy mi történt, de létszi, most állj arrébb. Látni akarom, ahogy Koki laposra veri Nishikidot.
- Adok én neked szellemeset játszani! – üvöltötte Koki és már épp behúzott volna Ryonak, ha Yamapi nem kapja el a kezét.
- Fejezzétek már be! – üvöltött le mindenkit Maru, olyan hatalmas orgánummal, amit a többiek eddig még nem is hallottak a fiútól.
- De ezzel még nincs vége! – fenyegetőzött a tajtékzó Koki, majd lemászott a fiúról, aki ijedten ölelte meg Yamapit.
- Ez teljesen megőrült. – mondta elfúló hangon Ryo.
- Megérdemelted, te trágyakupac. – szólt oda Ueda.
- De már bocsánatot kértem. – nyafogott Ryo.
- Mi történt a fejeddel Ueda? – kérdezte Jin odahajolva a fiúhoz.
- Amikor Kokival rohantunk Ryo elől megbotlottam, legurultam a széksorok közt, bevertem a fejem és elájultam.
- Jesszus. – tette szájára a kezét Jin.
- Mikor magamhoz tértem, az egyik öltözőben voltam és ott volt Ryo. elmondott mindent, hogy Yamapival találták ki az egészet. Aztán megvárta, amíg jobban lettem és visszakísért a színpadhoz. A többiek akkor már itt voltak.
- Pi, Ryo! Nem vagytok normálisak. – csóválta a fejét Maru. – Egyáltalán, hogy jutottatok be? És mikor jöttetek?
- Fél kettő után jöttünk valamikor. Az egyik hátsó ablak nyitva volt, de már nem tudom, merről jöttünk be. – vakarta meg a fejét Pi.
- Akkor nincs is szellem? – kérdezte megrökönyödve Junno.
- Nincs. Ezek a majmok szórakoztak velünk. – szólt rosszallóan Kame.
- És a legenda? – kérdezgetett tovább.
- A legenda az legenda. – válaszolta Kame.
- És a fiatalok, akikkel a baleset történt? – kérdezte Koki.
- Én találtam ki. – szólalt meg halkan Ueda, de még így is mindenki megrökönyödve bámult rá. – Hozzátettem egy kicsit ahhoz, ami a hírekben volt.
- Na de Ueda? – nézett rá Kame csalódottan.
- Jól van, na. Te meg Jint akartad halálra rémíteni, szóval ne nézz így rám. – szidta le a fiatalabbat.
- A lényeg, hogy jól meg lettünk szívatva. – vonta le a következtetést Junno.
A kijelentésen mindenki elnevette magát, csak Jin állt bambán, maga elé meredve.
- Mit mondtál Pi? Hánykor jöttetek? – kérdezte hirtelen Jin.
- Fél kettő után. Miért? – kérdezte nevetve Yamapi.
- A szellemidézés egy óra körül volt. – jelentette ki, majd a nyakához nyúlt, hogy ezzel is emlékeztesse a többieket a történtekre.
- A nevetés hirtelen maradt abba, a csönd szinte kézzel fogható volt.
- Nem csak képzelted? – kérdezte bátortalanul Junno.
- Nem. – mondta halkan.
- Emlékeztek? A gyertya is kialudt és ti is éreztétek azt a fura hideget. – mondta halkan Ueda.
- Miről van szó? – forgatta Pi körbe-körbe a fejét értetlenül.
- Még nincs vége. – suttogott Ueda.
- akkor most mégis van szellem? – kapott a homlokához Taguchi.
- Mi van? Láttatok szellemet? – kérdezte Ryo nevetve.
- Asszem én lemaradtam… - vakarta meg a fejét Yamapi.
Hirtelen éles, sípoló hangot hallottak, ami visszhangozva töltötte be az egész stadiont. Mindenki a fülére szorította a kezét, elviselhetetlen volt a hang. Egyszer csak fényáradat töltötte be a színpadot. Az egyik óriás kivetítő bekapcsolt és mind a nyolcan a hangyás képernyőre meredtek.
- Ez nem normális. – rázta a fejét Ryo.
- Most kéne a tiszta alsó. – bámult a kivetítőre Koki.
Kame érezte, hogy karok fonódnak a nyaka köré és valaki hátulról hozzá simul. Riadtan fordult meg, de mikor látta, hogy csak Jin az, megnyugodott, majd hallotta a másik suttogását:
- Menjünk innen!
- Srácok, irány az öltöző! – adta ki a parancsot Kame.
Mind elindultak a színpad mögé sietős léptekkel, csak Ryo állt ott a színpad közepén, továbbra is megbabonázva, figyelve a kivetítőt.
- Ez nem normális. – ismételgette továbbra is lesokkoltan.
- Gyere már te szerencsétlen. – ragadta meg Ueda a karját és elkezdte tolni a többiek után. A folyosón haladva a NewS öltözője felé vették az irányt, majd odaérve Yamapi előkotorta a sokkos Ryo zsebéből a kulcsot és kinyitotta az ajtót. Az öltöző sötét volt és ablaktalan.
- Hol a villanykapcsoló? – kérdezte Junno.
- Fölösleges. Az áramot éjszakára lekapcsolják. – mondta Maru.
- Akkor a kivetítő… - kezdte a mondatot döbbenten Yamapi.
- Leesett végre? – kérdezte Koki kötözködve.
Mindenki megtalálta a szobában a neki megfelelő helyet. Jin és Kame egymás kezét fogva ültek le a sarokban egy zsámolyra, Koki, Taguchi és Maru a kanapén tehénkedett el, végtagjaikat kimerülten szanaszét dobálva. Ueda leültette a sokkos Ryot egy fotelbe és ö maga pedig mellette foglalt helyet a földön a falnak támaszkodva. Yamapi csak módszeresen térdre ereszkedett, majd hanyatt feküdve a padlón a plafont bámulta. Csendben szuszogtak, majd Koki megszólalt:
- Na, ha ezt elmesélem a klubban…
A többiek elnevették magukat.
- Hány óra van? – kérdezte Kame a többieket.
- Három. – válaszolta Maru.
- Ezt a három órát még kihúzzuk, aztán söprés haza. – mondta Koki, majd ásított egy nagyot. Junno már rég horkolt, Ueda pedig békésen szuszogott.
- Próbáljunk meg aludni egy kicsit. – ásított Kame is. – Úgysem tudunk mit csinálni reggelig.
Válasz már nem érkezett, mert mindenki csendben elaludt vagy félálomban volt. Jin Kame vállára hajtotta a fejét és úgy szenderedett el. Kazu csak megmosolyogta az idősebbet és a fejét ráhajtotta. Pont, mint gyerekkorukban, gondolta, majd elragadta az álom.
Nagyon rosszul aludt. Azt álmodta, hogy valaki fojtogatja. Zihálva riadt fel, majd rémülten körbenézett az öltözőben. A többiek még békésen aludtak, majd ránézett a mellette lévő asztalon a kis órára. Fél hat. Sóhajtott, majd visszahanyatlott a falnak, de valami hiányzott. Rémülten ugrott fel a helyéről, mikor észrevette, hogy Jin nincsen mellette. Ijedten nézett körbe, de sehol sem látta. Nem akarta a többieket felébreszteni, így lábujjhelyen kiment az öltözőből, hogy megkeresse. Magával vitte Koki lámpáját is. „Lehet, hogy csak sétálni akart.” – gondolta, bár nem tudta elképzelni az idősebbről, hogy ezek után egyedül mászkáljon. Hangtalanul lépkedett a folyosón, mikor valami megütötte a fülét. Valaki énekelt a színpadon. Kame először megrémült, majd felismerte Jin hangját. Ahogy egyre közelebb ért, az éneket is egyre jobban hallotta. Akanishi gyönyörű, kristálytiszta hangja visszhangozta be a stadiont. Mikor Kame mellé ért a fiú elhallgatott.
- Mit csinálsz itt? Gyere vissza az öltözőbe. Együtt kell maradnunk. – mondta a másiknak és megfogta a vállát, de a másik nem reagált. – Jin?
Rávilágított a lámpával és látta, hogy a nagy semmibe mered. Ott állt mozdulatlanul és meg sem szólalt. Teljesen olyan volt, mint akit megbabonáztak.
- Jin, ében vagy? – rázta meg a másik vállát, mire az lassú mozdulattal felé fordította a fejét és ijesztően kezdte el bámulni. – Ne csináld már. Gyere vissza. – rángatta tovább a kabátját.
- Itt haltam meg. – szólalt meg halkan Jin.
- Mi van? – dermedt le Kame.
- Előző életemben. Itt haltam meg. – mondta Jin visszafordulva és tovább bámulta a nagy sötétséget. – Itt léptem volna fel először.
- Mi? – nézett rá Kame megrökönyödve.
- Annyira szerettem énekelni. Csak azt akartam, hogy az emberek hallják az érzéseimet. Hogy szeressenek. Nem akarok magányos lenni. – hangja halkan csengett a másik fülében. Kame nem merte félbe szakítani. Teljesen lesokkolta az előbb elhangzott szöveg. – Te ugye velem maradsz örökre? – fordult vissza Jin könnyes szemekkel.
- Jaj JinJin. – sóhajtott Kame és végigsimított az idősebb arcán. Jin lassan közelebb hajolt hozzá és a másik érezte a forró leheletét, majd a puha ajkait a sajátján. Kame lehunyt szemmel élvezte a csókot, ami nagyon lágy volt, szinte alig érintette a másik a száját. Egyszer csak Jin nyöszörgése törte meg a csendet. Elváltak egymástól, majd kinyitotta a szemét. Ott álltak egymást ölelve a színpad közepén. Jin jobbra-balra kapkodta a fejét és megrökönyödve nézett az őt ölelő fiúra, akinek az arca öt centire volt az övétől.
- Mi történt? – kérdezte Jin és úgy nézett ki, mint aki most ébredt volna egy hosszú álomból. Kame nem válaszolt, csak mosolygott. – Nem emlékszek semmire. Megszállt a szellem vagy mi? – kérdezte ijedten.
- Szerintem csak alva jártál. – mosolygott tovább Kame.
- Hol vannak a többiek?
- Még alszanak. Nem kell félni.
- És… és hol a szellem? – nézett körbe feszengve. Kame felnevetett, majd megfogta a másik kezét.
- Szerintem nem kell tőle tartanunk. Gyere, menjünk. – azzal kézen fogva visszasétáltak az öltözőbe. Mikor benyitottak, a többiek még mindig aludtak.
- Jó reggelt! – kiáltott óriásit Kame, aminek hatására mindenki rémülten ugrott fel, a szívét markolva.
- Rossz vicc! – kiabált Koki vissza, de Kame és Jin majd megszakadt a röhögéstől.
- Ah. Már hat óra van. Menni kéne haza. – kelt fel Maru a kanapéról, a fájós nyakát masszírozva.
Azon a folyosón baktattak már, ahol bejöttek este, mikor Ryo megszólalt:
- Az biztos, hogy az ügynökség ne várja el, hogy holnapután én itt koncertet adjak. – a többiek nevettek a morgó srác megjegyzésén.
Igen, és mit mondasz? Éjszaka beszökött néhány idol a stadionba szellemeset játszani és félnek újra visszamenni? – kérdezte Ueda csipkelődve.
- Ja. – mosolygott rá Ryo, amitől Uedának is muszáj volt a gesztust viszonoznia.
- Egyébként, mit csináltatok ti annyi ideig az öltözőben, miután Tat-chan magához tért? – kérdezte Yamapi a mosolygós fiataloktól, mire mindketten elkomorodtak és kórusban válaszoltak:
- POFA BE PI!
- Jól van, na. Már kérdezni sem szabad? – mérgelődött Yamapi.
Jin és Kame egymásra mosolyogtak, majd a fiatalabb hirtelen ötlettől vezérelve megcsikizte a másik kulcscsontját.
- Héééj! – kapott oda Jin visítozva.
- Ne haragudj. – vigyorgott Kame. – Csak muszáj volt kipróbálnom. Furcsa, hogy pont itt vagy csikis.
- Ne húzd az agyam ilyenekkel kora reggel. – morgott az idősebb, de továbbra is mosolygott.
Mikor odaértek a kijárathoz, az ajtó már tárva-nyitva volt és a munkásgyerek ott várta őket.
- Na, milyen volt az éjszaka? – kérdezte vigyorogva, de mikor meglátta Koki gyilkos tekintetét, rögtön elhallgatott.
Már hajnalodott, mikor nyolc, megviselt, karikás szemű fiatal csoszogott lefelé a lépcsőn a park felé. Kame úgy volt vele, ez az éjszaka mindent megváltoztatott, és a kis csapat barátsága még erősebb lett. És talán a Jinnel való „új barátsága” is tartogat még némi meglepetést. – morfondírozott ezeken, mikor Yamapi nevetve megszólalt:
- Kíváncsian várom, mit találtatok ki április elsejére.

Vége

Megjegyzések

Névtelen üzenete…
Ismételten jelentkezem! ^^
Inkább nem mondom el még egyszer, hogy már valószínűleg unod a véleményeimet, de azért leírtam! xD Hülye vagyok, tudom, de ez van. Nos, olvastam már ezt egyszer, de akkor még nem írtam kritikát, és mivel megígértem, így írtam. ... És újra is olvastam.
Nagyon tetszett, imádtam az Akame párost, olyan kawaii-k együtt, hogy felzabálnám őket! >w< Nagyon tetszettek a karakterek, pont így képzelem el őket, ahogyan megírtad! De legjobban mégis a vége tetszett. Gondolom megszállta Jin-t a szellem. ^^ Annyira jó volt a vége. Már írtam párszor, de tényleg nagyon érthetően és szépen fogalmazol! :) Nem tudok mást mondani, imádtam! *.* Puszi neked, további sok ihletet, Letty~ ^^
Ui.: Egyébként a JunJin-es írásod is nagyon tetszett, imádom mindkét pasit. *-* És hallottam, hogy nem akarsz több Akamét írni... :( Szomorú, bár megértelek, tényleg nehéz most már elképzelni őket együtt. Főleg, hogy Jin megnősül... elméletben(?) :/ Na, az a lényeg, hogy attól JunJin-t írhatsz, mert azt is imádom ám! ^^ Na puszillak tényleg, nem untatlak a hülye szövegelésemmel! xD :D
Andy üzenete…
:D Ismét csak örülök, hogy írtál.
A legelső kérdés: MI AZ HOGY JIN MEGNŐSÜL????? T.T Olyan sokkot kaptam ettől, amit most írtál. XD Majdnem megállt a szívem. Több infót követelek. XD
Amúgy imádom Akamét, az rá a legjobb kifejezés, hogy ők a hobbim. ^.^ És persze ezért is kell ezzel felhagynom, ha nem is örökre. A rajongónak lesz így csak fájdalmas, amikor tudomásul kell vennie, ez bizony nem így van a valóságban (itt rá a jó példa amit irtál T.T) és persze az egészséges kereteken belül kell maradni (magyarul bátran lehet fantáziálgatni, de tudni kell, hogy ez nem a valóság. XD). És én már kezdek rájönni, ezért olyan borzasztó nehéz is, mert imádom Őket együtt. T.T
Jin a legjobb alany a történeteimhez és hát neki is köszönhetem, hogy elkezdtem írni. :D
De hát rengeteg páros van még akik közül lehet válogatni, csak kicsit jobban meg kell őket ismernem, úgy mint Akamét (kivülről fújom az összes infót róluk XD, azért is ilyen jók a történetek.) :D
Mégegyszer köszi hogy írtál és várom az infót erről a megnősülős dologról. T.T Bár előre félek. szipp :"D
chuu