Pánik

Páros: Akanishi Jin x Matsumoto Jun
Korhatár: 14
Megjegyzés: Két nap munkája ez a kis történet és azért készült, mert imádom mindkét pasit, azt is ahogy útálják egymást. XD Egy történet a barátságról, és egy történet az ellenségekből lett szerelmesekről.
Szerző: Andy


Életuntan hajtotta rá a fejét az asztal lapján pihenő kezeire és nagyokat sóhajtozva próbálta a többiek tudtára adni, hogy unatkozik.
- Akanishi, ahelyett, hogy látványosan szenvedsz, miért nem jössz ide segíteni, összeállítani a következő koncertsorozat műsorát? – hallotta Maru megrovó hangját az asztal túlsó végéről, ahol most a KT-TUN egy rakás papír fölött dolgozott serényen.
- Nélkülem is nagyon jól megvagytok, ahogy elnézem. – morgott az arcába lógó haja alól.
- Nem csoda, hogy mindenki utál, ha ilyen bunkó vagy. – csóválta meg a fejét Kazuya.
- Valami problémád van? – emelkedett fel félig fekvő helyzetéből Jin és dühösen meredt csapattársára.
- Igen! Veled van a probléma! – csapta le dühösen a tollat az asztalra.
- Hé, hé srácok… Ezt nem most kéne. Nyakunkon van a turné és még sehogy se állunk az előkészületekkel. – intette le a veszekedni készülő fiúkat Maru.
- Ő kezdte! – mutatott rá a csapat legfiatalabb tagjára.
- Jin, szerintem menj ki és szívj egy kis friss levegőt, attól majd felélénkülsz. – mosolygott rá Ueda – Nem kéne megint a veszekedéssel húzni az időt. Ha lehiggadtál, gyere vissza segíteni.
- Miért pont én menjek ki? – kérdezte felháborodottan, de azért felállt és odasétált az ajtóhoz.
- Jobb lenne, ha vissza se jönnél. Lehet, hogy csak hátráltatnál minket. – morgott Kame és újra a papírhalmaz fölé hajolt. Jin válaszra nyitotta a száját, de csak hápogni tudott. Kezdett felmenni benne a pumpa.
- Kame-chan, te is feszült vagy. Inkább maradj csendben. – veregette meg Taguchi játékosan a fiú vállát, mire az aprót bólintott, fel se nézve a többiekre.
Akanishi dermedten állt az ajtóban és nézte a kis társaságot. Nevetgélve beszélgettek tovább és írogatták össze az ötleteiket a fellépésekhez, tudomást se véve róla. Hát útban lenne? Csak hátráltatja őket? Szomorú és dühös tekintettel figyelte, ahogy Koki vállon boxolja Marut, aki az előbb próbált valami számára okos dolgot megosztani a srácokkal. Egy pillanat alatt elfelejtették az előbbi szóváltást. Az utóbbi időben mindig ez volt. Mióta hazajött Amerikából. Talán mérgesek lennének rá, amiért szólóba is kezdett? Megérthetnék, hogy neki ez volt az álma és támogatniuk kellene, ahelyett, hogy gúnyos megjegyzéseket tesznek, vagy kirekesztik a társaságukból. Hiszen a barátai, nem? Vagy csak voltak? Ezek a gondolatok kavarogtak a fejében, miközben szívszorító fájdalommal csapta be maga után az ajtót. Dühösen csörtetett végig a folyosón, egy-egy embert fellökve maga mellett. A dohányzóba vette az irányt. Talán a nikotin segít lenyugodni. Megérkezve az ablak mellé lépett és rágyujtott.
- Tán csak nem feszültek vagyunk? – hallotta az idegesítő, mézesmázos hangot a háta mögül, amitől minden alkalommal felfordult a gyomra.
- Szűnj meg. – morogta hátra se nézve és nagyot szívott a bűzrudacskából.
- De goromba valaki kora reggel… - lépkedett közelebb hozzá.
- Matsumoto, most ne, kérlek. Nem vagyok olyan hangulatban. – szorította össze idegesen a szemét. Már csak az hiányzott, hogy ez az idióta vadbarom feldobja még jobban a napját.
- A kis amerikai pop idolnak rossz kedve van. Még ilyet… - támaszkodott neki a falnak mellette és őt kezdte önelégült mosolyával bámulni.
- Nincs jobb dolgod, mint másokat zaklatni? – próbált visszavágni.
- Perelj be. – vigyorgott tovább. – Jobban kéne tisztelned az idősebbeket.
- Mintha megérdemelnéd. – nézett végig rajta fintorogva.
- Na, ide figyelj… - rugaszkodott el a faltól és lépett közelebb hozzá – Ne legyen olyan nagy az arcod, a végén még beütheted valahova. – nézte villámló szemekkel a fiatalabbat, mire az szívott egyet a cigijéből és a füstöt a srác arcába fújta.
- Reszket a lábam. – suttogta rájátszósan és hátraarcot csinálva elindult az ajtó felé, de a másik megragadta a karját és visszarántotta.
- Örülök, hogy újra itthon vagy. Már kezdtem unatkozni. – duruzsolta Jin fülébe a szavakat.
- Igen, a tűzszünetnek vége. – fordult hátra mosolyogva és kirántva a karját Jun szorításából kiviharzott a dohányzóból.
Majd szét tépte az ideg. Legszívesebben felrúgta volna azt az önelégült barmot. Csak azért nem verte össze a képét, mert túl fáradt volt hozzá. Már napok óta rosszul aludt és ez meg is látszott rajta. Stresszelte magát a visszatérésével járó munkák miatt és az is aggasztotta, hogy a többiek vagy levegőnek nézik, vagy egy tudatlan, taknyos kölyökként kezelik. Savanyú ábrázattal nyomta le a KAT-TUN irodájának kilincsét abban reménykedve, hogy talán a mai nap lesz legalább egyetlen jó szavuk hozzá. Tévedett. Egészen késő délutánig egyetlen szót sem szóltak hozzá. A megbeszéléseken többször próbált csatlakozni a beszélgetésbe, de a srácok mintha meg se hallották volna a szavait. Alig várta, hogy elszabadulhasson végre, bár otthon se várta semmi. A lakás üresen ásítozott, akárhányszor hazament, ráadásul a visszaköltözése miatt hatalmas volt a rendetlenség és már takarítani is kellett volna. Már két hete Japánban volt, de még mindig nem szánta rá magát, hogy kitakarítson. Túl fáradt volt hozzá, az édesanyját pedig nem akarta ilyesmivel terhelni. Az evést megoldotta egy zacskó chipsszel, egy üveg sör társaságában, plusz a napi egy doboz cigivel. Annyira ideges volt a nap 24 órájában, hogy még étvágya se volt. Szabadidejében általában magányosan üldögélt a nappalijában a tv előtt, mivel Yamapi és Ryo a NewS első világkörüli turnéján vett részt, így nem volt társasága. Furcsa mód a többi barátjának is akadtak más, jobb programja, mint hogy vele lógjanak. Mintha senki nem lenne rá kíváncsi ebben az elcseszett világban. Már azon gondolkozott, vajon jól tette-e, hogy hazajött Amerikából. Valószínűleg nem.

***

Aznap volt a Duet magazin fotózása. Lustán húzta fel magára az előkészített zakót az öltöző sarkában, míg a csapattársai kártyáztak a kis kerek asztal körül, amíg a sminkeseket várták. Szokásukhoz híven most se vettek róla tudomást, ami cseppet sem tetszett neki. Elővarázsolta legbájosabb mosolyát és odalépett melléjük.
- Mit játszotok?
- Kördáma. – motyogta Koki, miközben elgondolkodva bűvölte a lapjait.
- Tök jó. Beszállhatok? – kérdezte vidáman.
- Persze… - kezdte mosolyogva Junno.
- Bocsi, de nincs több hely az asztalnál. – vakarta meg az állát Kame.
- De ha kicsit arrébb mész, akkor elférnék… - kezdte magyarázkodva, de a fiú durván félbeszakította.
- Mondom, nem férsz el! – nézett rá dühösen a fiatalabb.
Jin arca elfehéredett és megrökönyödötten bámulta volt legjobb barátja parázsló szemeit. Érezte a mellkasában szétáradó fájdalmat. A kiközösítettség és kiutáltság fájdalmát. Kezét lassan felemelte és a mellkasánál megszorította a zakóját, mintha fizikai fájdalmat érezne.
- Biztos nem…? – próbálkozott meg újra, remegő hangon.
- Egész biztos. – dalolta vigyorogva Kazuya és kiosztotta a lapokat.
Akanishi érezte, hogy nem tud nyelni, mintha egy hatalmas gombóc lenne a torkában. Nagy levegőt vett és sietős léptekkel kiviharzott az öltözőből, de még hallotta Ueda hangját:
- Nem volt ez egy kicsit erős?
A folytatást már nem hallotta, mert a folyosó végén járt. Észre se vette, hogy már rohan. Zihálva vette a levegőt, úgy érezte menten megfullad. Csak arra tudott gondolni, hogy rohannia kell. Hogy hová, azt nem tudta. Lélekszakadva futott lefelé a lépcsőn, miközben a mellkasának szorította a kezét. Elviselhetetlen volt a fájdalom. Hirtelen puhának ütközött, ami megállásra késztette.
- Hékás! Hova ez a rohanás? – kapta el a derekát Nagase, a TOKIO énekese, hogy le ne essen a lépcsőről. Mikor szembe fordult vele, a férfi arca elsápadt. – Te jó ég! Minden rendben?
Jin nem tudott válaszolni, csak hörgött, levegő után kapkodva, miközben a saját nyakát szorongatta.
- Úristen! Nem kapsz levegőt? Jesszus… – nézett körül rémülten a férfi.
- Minden oké? – lépett melléjük Ohno Satoshi, aki felfelé tartott a lépcsőn.
- Akanishi-kun rosszul van. – fordult vissza hozzá Nagase és megpróbálta a vállánál fogva leültetni a lépcsőre.
- Talán hívni kéne orvost… - hajolt le hozzá Ohno és az arcát kezdte tapogatni.
A fájdalom csak nem akart elmúlni és egyre kevesebb levegő jutott a tüdejébe. A lépcsőkorlátba kapaszkodva próbálta ülésben tartani magát és keservesen kapkodott levegő után. A szemei is lassan megteltek könnyekkel. Olyan érzés volt, mintha a halálán lenne, de mégsem tudna meghalni.
- Nem kell ide orvos, ez csak pánikroham. – hallotta meg azt a hangot, amitől még inkább rosszul lett. Felnézett és Ohno mögött meglátta Junt, aki közömbös tekintettel méregette a földön ülőt.
- Pánikroham? – nézett rá döbbenten Nagase a jövevényre.
- Ja. Láttam már ilyet. Az unokatesóm pánikbeteg. – vont vállat és tovább indult felfelé a lépcsőn.
Szúró fájdalmat érzett meg hirtelen a mellkasában és hörögve feküdt végig a lépcsőn. Szemei elködösültek a könnyektől, csak a hangokat hallotta.
- Jesszusom. Most mit kéne tennünk? – túrt a hajába kétségbeesve Nagase. Matsumoto nagyot sóhajtva megállt és visszafordult.
- Adjon már szerencsétlennek valaki egy papírzacskót! – mondta hisztisen. – Idegesít ez a nyöszörgés.
- Azt hiszem, van nálam egy. – mondta Ohno izgatottan és a táskájában turkálva gyorsan előhalászott egy zacskót. – Öhm… és most mit kell csinálni? – nézett fel Junra tanácstalanul.
- Tudtam, hogy nekem kell csinálnom. – forgatta meg a szemét és dühös léptekkel melléjük lépve kikapta csapattársa kezéből a zacskót és leült Jin mellé. – Emeld fel a fejed! – morgott rá a szenvedő fiúra, mire az kicsit megemelte magát, hogy a másik a tarkója alá nyúlhasson, majd a szájához emelte a zacskót. – Lassan lélegezz mélyeket. – tartotta a fejét, és Jin úgy tett, ahogy mondta.
Fél perc se kellett és máris jobban érezte magát. A légzése egyenletessé vált és a szúró fájdalom is kezdett elmúlni. Csak a megaláztatás érzése maradt. - Ilyenkor az ember agya hirtelen túl sok oxigénhez jut, ezért kell a zacskó. – magyarázta tudálékosan a körülöttük állóknak, akik szaporán bólogattak áhítattal, mintha csak egy orvosi tanulmány lenne.
- Matsumoto-kun, fantasztikus vagy! – vigyorgott Nagase.
- Igen, tudom. – mosolygott diadalmasan. – De most már megyek. Valaki vegye át. – állt fel lassan úgy, hogy még mindig a szájának tartotta a zacskót, mire Ohno odaugrott és átvette a helyét. - Nem kell hálálkodni Akanishi. További szép napot. – nevetett fel és folytatta az útját felfelé.
Talán ez lehetett élete leg megalázóbb pillanata. Kiszolgáltatott volt a legnagyobb ellenségének, akin ráadásul látszott, hogy legszívesebben hagyta volna megfulladni, de jobban tetszett neki, hogy így az adósa lehet és még elismerő szavakat is bezsebelhetett. Holnapra az egész ügynökség arról fog beszélni, hogy a hős Matsujun megmentette a szerencsétlen Akanishit a halál torkából. Biztos volt benne, ha ketten lettek volna a lépcsőházban, egyszerűen csak elment volna mellette. Talán még bele is rúgott volna egyet-kettőt.
Többi segítője nem hagyta rögtön magára. Már teljesen jól érezte magát, de Nagase még kikísérte az épület elé, hogy szívhasson egy kis friss levegőt.
- Rendes volt Matsumototól, hogy segített, nem? – kérdezte jókedvűen, miközben lehuppant mellé a padra.
- Egy igazi angyal. – morogta Jin és a lábával egy kavicsot rugdosott maga előtt.
- Hallottam hírét, hogy nem szívlelitek egymást különösebben… - dőlt hátra kényelmesen a férfi.
- Egy önimádó vadbarom. – jelentette ki dühösen és ő is hátradőlt.
- Meglehet, de akkor is segített neked. Meg kéne köszönnöd neki. Egyébként se jó, ha az ügynökségen belül valakivel rossz a viszonyod. Bármikor kaphattok egy olyan munkát, hogy együtt kell dolgoznotok.
- Na, én akkor mondok fel. – nevetett fel keserűen.
- Olyan fiatal vagy még, nem kellene ilyen negatívan felfogni a dolgokat. Ráadásul gyönyörű napunk van. – mutatott körbe. Igaza volt, a nyári napsütés melengette az arcát és a lágy szellő lassan mozgatta a fák leveleit, nem messze tőlük pedig a kis parkban, gyerekek játszottak a szökőkút mellett. – Nekem például most remek hangulatom van. – mosolygott a férfi vidáman. – Még ma van egy fotózásom és holnap már megkezdhetem a nyári pihenőmet.
- Uramisten! – szaladt ki a vér Jin arcából. – A fotózás…
- He? – nézett rá értetlenül Nagase.
- Elnézést, de mennem kell. Köszönök mindent. – állt fel gyorsan és miután meghajolt, szélsebesen kezdett el rohanni a stúdióba.
A KT-TUN már teljes harci díszben ácsorgott a felállított díszletek előtt pózolva, a fotós pedig már kattintgatta a fényképezőgépét.
- Elnézést a késésért! – hajolt meg mélyen az őt bámuló alkalmazottak előtt. Pár pillanatig gyilkosan méregették, akárcsak a csapat tagjai, majd rá se hederítve mindenki folytatta a munkáját. Jobbnak látta meg sem szólalni, így leült egy kis székre és megvárta, amíg befejezik a fotózást.
- Az én helyemen ülsz. – morogta Koki húsz perc múlva, mikor odasétáltak mellé.
- Bocs. – motyogta zavartan és felállt a helyéről, hogy a rapper fáradtan elterülhessen rajta.
- Elkéstél. – nézett rá sértődötten Maru.
- Öhm… - vakarta meg a fejét. – Igen tudom, és sajnálom. Tényleg…
- Hát persze. Neked fontosabb a hiszti, mint a munka. – mondta Kame mindentudó pillantással méregetve őt.
- Mondtam, hogy bocs. És azért késtem… - kezdte, de a fiatalabb szokásához híven ismét félbeszakította.
- Nem vagyunk rá kíváncsiak. Akár haza is mehetsz. Ezt már nélküled csináljuk végig.
- De… de… - hápogott ledöbbenten.
- Viszlát Akanishi! – integetett neki szórakozottan Koki. Akanishi? Mióta Akanishi a barátainak?
- Gyerünk vissza! – adta ki a parancsot Kazuya a többieknek, mire összeszedték magukat és visszaballagtak a díszletekhez.
- Ezt nem tehetitek. Én is a csapat tagja vagyok. – kiáltott utánuk kétségbeesve, de meg sem hallották, csak Ueda és Junno fordult hátra egy pillanatra. – Ne csináljátok ezt. – suttogta maga elé és lehajtotta a fejét. Minden ment tovább, mintha mise történt volna. Megint hatalmába kerítette az a fojtogató érzés. Felkapta a táskáját és kisétált a stúdióból. Düh és kétségbeesés fortyogott benne, ahogy lassú léptekkel haladt a folyosón. Egyre távolodott legjobb barátaitól és talán még saját magától is.

***

Az iroda ablakain beszűrődtek a nyári nap sugarai a redőny rácsai között, így a kis helyiség is aranycsíkos mintákat öltött magára. A menedzser hevesen mutogatva és gesztikulálva magyarázta nekik a heti programjukat, de neki nehezen jutottak el a gondolatok az agyáig. Tompának és kábultnak érezte magát már napok óta. Az óta, mióta csapattársai hazazavarták, mióta közölték vele, rá senki sem tart igényt. Vagy csak ő fújja föl a dolgot ennyire? Csak ült a széken és maga elé meredve járatta az agyát a történteken újra és újra. Miért? Miért csinálják ezt vele? Ha nem érezte volna vér cikinek, rögtön zokogásban tört volna ki, de ez számára lehetetlen volt. Már napok óta próbálkozott a sírással otthon, hogy legalább enyhítsen a mellkasában megbúvó fájdalmon, de mind hiába. A gombóc végig ott volt a torkában, de egy könnycseppet sem tudott ejteni. Talán az évek alatt annyiszor tartotta már magában a fájdalmait, hogy most már nem is sikerülhet kiadnia magából. Örökre elzárta a lelkében.
- Akanishi-kun, figyel rám? – bökte meg a vállát a menedzser, mire kicsit megugrott a széken ijedtében.
- Persze. – hazudta és biccentett egy aprót a férfi felé. Kame hangosan felhorkantott, majd a férfi ismét elkezdett beszélni, hogy megtörje a kínos csöndet.
- Szóval, holnap vendégei lesztek HEY!HEY!HEY! című műsornak az Arashival és ne hagyjátok magatok a kérdéseknél csőbe húzni, mert tudjuk, hogy…
- Arashi??? – kérdezte hirtelen Jin, félbeszakítva a monológot.
- Valami probléma van? – kérdezte mosolyogva a fiút.
- Nem. Nem, semmi. – válaszolta gyorsan és hevesen megrázta a fejét. Már csak ez hiányzott. Átkozott JE, átkozott Johnny, átkozott KAT-TUN… Miért pont az Arashi? Nagyon rossz előérzete támadt, és tudta, ha ő és Matsumoto egy műsorba kerülnek, ott bajok lesznek, mint mindig.

***

Másnap délután a legrosszabbtól tartva nyitott be a HEY!HEY!HEY! stúdiójába, ahol már ott volt a kis társaság színe java.
- Jééé, nem késett el! – mutogatott rá vihogva Koki, mire a többiek megvonták a vállukat. Már megint nagyívben tesznek rá, de már megszokta. Keserű ábrázattal ült be a sminkes székbe, ahol rögtön elkezdték az arcába nyomni az alapozót.
- Szép jó napot Akanishi! – hallotta a daloló és mézesmázos hangot maga mellett. Döbbenten kerekedtek el a szemei és megfordult a székben, hogy Matsujun vigyorgó képével találja szembe magát.
- Áh, Akanishi! – szaladt oda hozzá Ohno, aki eddig a műsorvezetővel beszélgetett. – Örülök, hogy már jobban vagy. Mi újság? – állt be Jun elé.
- Öhm… Jól vagyok, köszönöm. – viszonozta az első kedves gesztust, a mosolyt, amit hetek óta először kapott valakitől.
- Voltál orvosnál? – kérdezte kíváncsian, majd Jin értetlen arckifejezését látva hozzátette - Akanishi figyelj, én utánanéztem a neten ennek a betegségnek, amit Jun mondott és hát nem szabad félvállról venni. Máskor is előfordult már?
- Mi van, felcsaptál diagnosztának? – nevetett föl mellettük Jun, miközben csukott szemmel tűrte, hogy az alapozót felkenjék az arcára. – Akanishi biztos csak azon akadt ki, hogy nem szerepelhetett a Seventeen címlapján. – kacagott fel.
- Dugulj el. Hozzád senki nem szólt. – tört ki dühösen Jin.
- Szerintem te meg kösd a zacskót a pofádra legközelebb, akkor nem fordul elő megint ilyesmi. – engedett meg egy gúnyos vigyort. Ohno megforgatta a szemét, majd leintette fiatalabb csapattársát.
- Biztos megviselt az Amerikai turné. Szerintem vegyél ki szabadnapot. Ez csak egy tanács. – mondta Jinnek, mire az mosolyogva bólintott egyet és visszafordult a székben, hogy a sminkes lány tovább dolgozhasson rajta. Hallotta, ahogy Ohno vitatkozni kezd Matsumotoval a bunkó stílusa miatt, de nem figyelt már oda. Boldog volt, hogy valaki törődik az egészségével és aggódik érte, ugyanakkor belé is vágta az ideget ezzel a betegség dologgal. Mi lesz, ha még egyszer megtörténik? Ha például koncert alatt jön rá… Félelmetes volt belegondolni, vagy akár visszaemlékezni arra, hogy mit érzett a roham alatt. A kínt szavakkal el se lehet mondani. Oldalra fordította a fejét és kinyitva a szemét, Ueda döbbent pillantásával találta szembe magát, aki abban a pillanatban kapta vissza a tekintetét a mangához, amit eddig olvasott. Vajon hallotta a beszélgetést? Egész biztosan, mert itt ült mellettük és Matsujunt nem nehéz észrevenni. Csendben lapozza tovább a mangát, de az arckifejezése elég zavart. Biztosan az zavarja, hogy ő bámulja. Lassan visszafordította a fejét és arra gondolt, hogy a régi Tat-chan, a barátja Tat-chan, már rég megkérdezte volna, hogy mi történt. Tényleg utálják…
A felvétel vidáman kezdődött el, a műsorvezetők bolondoztak, az énekesek hangosan nevetgéltek egymás válaszain. Még belőle is sikerült egy-két mosolyt kicsalniuk, de mikor rá került a sor, egyből elhallgatott mindenki.
- Szóval Akanishi-kun, végre Japánban van. Hogy érezte magát Amerikában? Hogy sikerültek a fellépései? – kérdezte a mosolygós férfi.
- Köszönöm a kérdést, meglepően jól sikerültek. Nem gondoltam volna, hogy telt házas lesz az összes fellépés, de nagyon boldog voltam, hogy találkozhattam végre a külföldi rajongóimmal is.
- Mondta a nagy arc, egójától elködösült szemmel… - szólalt meg hirtelen Jun, mire a stúdióban hangos nevetés és taps zúgott fel. Jin csak lehunyta a szemét és ökölbe szorított kézzel próbált koncentrálni a következő kérdésre. Már megint kezdődik…
- És jó végre újra itthon lenni, vagy visszavágyik az államokba? – jött az újabb kérdés.
- Én…én azt hiszem… - próbálta összeszedni a gondolatait, de a válaszát valaki megelőzte.
- Hát persze, hogy visszavágyik. Látszik a szemén. Látják? – állt fel nevetve Jun és néhány lépést téve felé hevesen mutogatott, amivel ismét kiváltotta a közönség nevetését.
- Matsumoto kérlek, fejezd be! – próbált hangja fenyegető lenni.
- Hűha, a stúdióban csak úgy forr a levegő. – jegyezte meg az egyik műsorvezető. – A következő kérdés: örülsz, hogy újra a KAT-TUN-nal dolgozhatsz?
A kérdés telibe talált. Köpni-nyelni nem tudott. Hirtelen minden gondolat elszállt a fejéből és csak a leblokkoltság maradt. A teremben síri csönd lett és döbbent, kíváncsi szemek várták a választ. Körbepillantott és a csapattársain érdekes reakciókat vett észre. Junno és Maru kényelmetlenül mozgolódni kezdett a székében, Koki a mennyezetet kezdte el vizsgálgatni, Ueda csendesen maga elé bámult, míg Kame felhúzott szemöldökkel, álkíváncsisággal az arcán bámulta őt. Mintha csak bele látna.
- Ennyire hiányoztak neked? – lépett elé Jun és lehajolt hozzá. – Ez most komoly?
Pár pillanatig dühtől parázsló szemmel nézte az utált arcot, majd hirtelen vágott végig rajta az indulat. A levegőbe lendült az ökle, és megállíthatatlanul csapódott a fiú arcába, aki elterült a földön. A közönség felmorajlott, néhányan felugrottak a székükből. Aiba odaszaladt Junhoz, míg Ueda a helyéről felpattant Jint próbálta visszatartani a verekedéstől.
- Rohadj meg, te utolsó szemét! – ordította a földön fekvő felé, és minden erejével azon volt, hogy Ueda és immár Koki szorításából kiszabadítsa magát, akik hátulról szorították a karját.
- Nyugodjon meg kérem Akanishi-kun. Kérem… Hívják a biztonságiakat! – kiabálta az egyik műsorvezető.
- Arra semmi szükség. Elnézést kérünk. – mentegetőzött Kame és sűrű meghajlások között kiterelte a KAT-TUN-t, akik a dühös Jint próbálták magukkal vonszolni.
- Az Isten szerelmére, normális vagy? – állt meg Kazuya Jin előtt a folyosón, akit még mindig ketten tartottak hátulról. – Tönkretetted a felvételt és itt volt egy csomó újságíró is. Mi lesz, ha ez a címlapokra kerül? Lejárattál minket…
- Nem érdekel! Engedjetek el! – ordibált továbbra is, mint aki megőrült. A hetek óta felgyülemlett feszültség most ütközött ki rajta. Hiába próbálta, nem tudta tovább visszatartani, csak törni-zúzni és kiabálni akart. Talán még Kame orrát is beveri, ha nem lenne lefogva a keze.
- Te közveszélyes vadállat! Remélem Johnny ki fog rúgni ezért! – sziszegte dühtől csöpögő hangon Kame, mire Jin részéről egy hatalmas ordítás volt a válasz.
- Akanishi, nyugodj már meg! Elég legyen! – szorította jobban magához Ueda, mire fájdalmasan felnyögött a kicsavart keze miatt.
- Részemről, te már nem vagy a KAT-TUN tagja. Soha nem is voltál és nem is leszel. – mondta halkan Kame és elviharzott a folyosón, akit Maru és Koki követett. Jin elhallgatott és remegő végtagokkal állt ott Ueda óvó ölelésében. Csak hogy nem őt óvta, hanem a környezetét… tőle.
- Nyugodj meg szépen. – simogatta meg Junno óvatosan a fejét. – Kame-chan nem úgy értette, tudod, hogy nem gondolta komolyan.
Jin látta, ahogy találkozik két barátja tekintete, amiből azt tudta kiolvasni, hogy igen is Kame pártját fogják és neki adnak igazat. Mélyeket lélegezve próbálta összeszedni a gondolatait lehajtott fejjel.
- Akanishi, ha most elengedünk, akkor ugye nem támadsz ránk? – kérdezte óvatosan Ueda és lassan engedett a szorításából.
- Miért? – kérdezte halkan Jin.
- Mi miért? – nézett rá értetlenül Taguchi.
- Miért szólítotok Akanishinek? Miért nem Jin? – hangja rekedt volt.
A fiúk összenéztek, de egyikük sem tudott válaszolni. Pár másodperc tanácstalan ácsorgás után Junno megköszörülte a torkát.
- Én azt hiszem, megnézem, mi van Kazuval. – motyogta és gyors léptekkel elsietett a folyosón.
Jin továbbra is lehajtott fejjel, hosszú haja rejtekében várta a választ a feltett kérdésére, de a mögötte álló csak eleresztette és végigsimított a hátán.
- Tudod Jin… - kezdte Ueda, de abban a percben kinyílt az ajtó és az Arashi lépett ki rajta, utolsónak az orrához zsebkendőt nyomó Matsujunnal.
- Gratulálok! – mondta Sho és fejét csóválva elindult a folyosón. A többiek lesajnáló és dühös tekintettel figyelve Jint, követték őt, csak Jun torpant meg a két fiú előtt. Ueda automatikusan szorosan megfogta csapattársa karját és közelebb húzta magához.
- Elnézést a kellemetlenségekért. – biccentett egy aprót a férfi felé, majd hozzátette – De remélem, tudod, hogy megérdemelted.
Jun villámló tekintettel méregette Uedát, majd a véres zsebkendőjét a zsebébe süllyesztve oldalra fordította a fejét, hogy Jin szemébe nézhessen, aki továbbra is lehajtott fejjel, szinte megsemmisülten állt előtte. A fiú hosszú, barna haja a szemébe lógott, így felemelte a kezét, hogy elsöpörhessen néhány tincset, hogy szemügyre vehesse az arcát, de Tatsuya elkapta a csuklóját.
- Ha nem volt még elég, tőlem is kaphatsz egyet. – morogta, megszorítva a másik kezét. Matsumoto önelégülten elmosolyodott, majd elrántva kezét a másik énekestől, követte a többieket a folyosón. Jin agya teljesen kikapcsolt, még csak meg sem rándult a férfi jelenlétére.
- Gyere, hazaviszlek. – fordította magával szembe Ueda és rámosolygott, amit erőtlenül viszonzott, de úgy érezte, többé már biztos nem fog tudni önfeledten mosolyogni.

***

Hajnali három. Még mindig nem alszik. Nyugtalanul forgolódott az ágyában és a lábával hisztisen rugdosta le magáról a takarót. Az előző nap történteken kattogott az agya és azokon, amiket Kame mondott neki. „Részemről, te már nem vagy a KAT-TUN tagja. Soha nem is voltál és nem is leszel.” – visszhangzott újra és újra a fejében. Hirtelen hasított ismét a fájdalom a mellkasába, amitől rémülten ült fel az ágyban. Már megint az a feszítő fájdalom. Mélyeket lélegezve próbálta leküzdeni a kezdődő rohamot, kétségbeesetten markolva a takarót. El kell terelnie valamivel a figyelmét. Hirtelen kapta fel a telefonját az éjjeli szekrényről és tárcsázta a számot.
- Elbeszélést kérek Amerikával. – mondta bele a telefonba automatikusan, majd újra tárcsázott és várta, hogy kicsöngjön.
- Halló? – hallotta meg az ismerős hangot.
- Szia Yamapi! Jin vagyok. – mosolygott bele a telefonba, de még mindig szaporán vette a levegőt.
- Szia! Ezt a meglepetést. Úgy volt, hogy hétvégén hívjuk egymást, nem? Valami baj van? – kérdezte aggódva.
- Nem, nincs semmi, csak hiányzott az a baka hangod. – vigyorodott el.
- Áh, de kedves. Te is hiányzol. – lehetett érezni a hangján, hogy ő is elmosolyodik.
- Hogy vagytok? Hogy megy a turné? – kérdezősködött, hogy elterelje a figyelmet szabálytalan légzéséről.
- Oh, itt minden oké. Jaj, képzeld, tegnap San Diego-ban voltunk és egy őrült csaj felugrott a színpadra megölelni Tegoshit. A biztonságiak alig tudták levakarni róla, ő meg csak zavartan vigyorgott. Szép szőke csaj volt, szóval gondolhatod, hogy nem volt ellenére. – nevette el magát.
- Igen? Na, az… az jó lehetett, biztos… biztos jó volt. – próbált mosolyt csalni az arcára levegő után kapkodva.
- Aha. És ott minden rendben? Hahó, még vonalban vagy? – kérdezte kis idő után, mert nem kapott választ.
- Itt? Ja, ja, minden oké. – bólogatott hevesen, bár Pi ezt nem láthatta.
- Jin, jól vagy? – kérdezte gyanakodva a barátja. – És egyébként is… hány óra lehet most otthon? Úgy hajnali három körül. Történt valami?
- Nem, semmi. Nincs semmi. – hadarta zavartan a hajába túrva, és tincseibe markolva próbált úrrá lenni magán.
- Nekem nem úgy tűnik. – lett izgatottabb a férfi hangja.
- Pi, figyelj! Most ne nevess, de megtennél valamit? – kérdezte és letörölte a verítéket az arcáról.
- Mit? – hangja kíváncsi volt.
- Énekelj nekem valamit. – nevette el egy pillanatra magát Jin azon, hogy mit kért a barátjától. Egy pillanatra döbbent csend állt be, majd hirtelen halk dallam hallatszott a vonal túlsó végéről. Pi nem kérdezett semmit, csak tette, amit Jin kért tőle. A fiú érezte, hogy lassan megnyugszik, és a lelkébe kúsznak a dallamok. Másfél percig hallgatta, ahogy Yamapi énekel, majd lassan elhaltak a hangok.
- Köszönöm. – mondta bele csendesen a telefonba.
- Nincs mit, de lógsz eggyel, ugyanis egy gyorsétteremben vagyok. – mondta morcosan, mire Jin elnevette magát. A legjobb barátja most csinált hülyét magából a kedvéért. – Elmondod mi a baj, vagy ne faggassalak? – kérdezte végül.
- Már nincs semmi. Ha hazajöttetek, akkor elmegyünk sörözni? – kérdezte vidáman.
- Naná! Oh, a jó kis hazai szaké… Még két hét és otthon leszünk. Már alig várom.
- Én is. – mosolygott keserűen és eszébe jutott, lehet, hogy két hét múlva már nem is lesz az ügynökség tagja. – Most már leteszem, mert így is csillagászati összeg lesz a telefonszámlám.
- Oké. Vigyázz magadra!
- Te is! És üdvözlöm a többieket.
- Átadom. Szia!
- Szia! – nyomta ki a telefont és maga elé bámulva gondolkozott el rajta, hogy bármi is történjék, van, aki mellette áll és támogatja. Csak ne választaná el őket az óceán egymástól.

***

Másnap idegesen és kialvatlanul baktatott Johnny irodája felé, miután egy dühös menedzser ébresztette telefonon. Berendelte a főnök, mert beszélni szeretne vele. Azt hitte, legalább annyi ideje marad, amíg megjelennek az első újságok, címlapjukon az őrült énjével.
- Jó reggelt! – lépett be a nagy irodába, ahol egyből megpillantotta a villámló szemű öregembert és az Arashi legellenszenvesebb énekesét, aki karba tett kézzel foglalt helyet az egyik széken.
- Jó reggelt! – köszönt színtelen hangon a főnök. – Gondolom, tudod, miért vagy itt.
Jin bólintott és Johnny intésére helyet foglalt Jun mellett, az egyik kényelmes székben, ami hirtelen nagyon kényelmetlenné vált.
- Mégis mit képzeltetek? Lejárattátok az egész ügynökséget! Ez nem idolokhoz méltó! – csapott hirtelen dühösen az asztalra, amitől Jin ijedten húzta hátrébb a fejét, majd az ölében pihenő kezeit kezdte vizsgálni, Matsujun ellenben szemrebbenés nélkül, szinte már fensőbbségesen ücsörgött. – Hatalmasat csalódtam bennetek. De főleg benned Akanishi. Felnőtt férfiak vagytok és mégis úgy viselkedtetek, mint az idióta tinédzserek.
- Bocsánatot kérek. – hajolt meg mélyen Jin a széken ülve, mire a főnök csak sóhajtott egy nagyot.
- Rendben van. Először is, helyre kell hoznotok, amit elrontottatok.
- Ez azt jelenti, hogy nem vagyok kirúgva? – kérdezte Jin reménykedve.
- Talán azt szeretnéd? – húzta fel a szemöldökét a kopaszodó férfi.
- Nem, nem, dehogy. – mentegetőzött.
- Helyes. Elfutni mindig könnyebb a problémák elől, rendbe hozni a dolgokat viszont már sokkal nehezebb lesz. – állt fel sóhajtva és járkálni kezdett az asztal túloldalán. – Az újságok ma, vagy holnap jelennek meg, így nekünk is gyorsan kell rájuk reagálnunk. El kell hitetnünk az emberekkel, hogy köztetek minden rendben van és, hogy ez többé nem fog előfordulni. Ezért kitaláltam valamit, ami talán a rajongókra is pozitív hatással lesz.
- Mi lenne az a valami? – szólalt meg most először Jun, kezét az állán megtámasztva, lábait keresztbe téve.
- Közös project. Pontosabban a kettőtök projectje. – jött az egyszerű válasz. Jint mintha gyomorszájon vágták volna ezzel a felelettel. – Van az ügynökségnek néhány reklám felkérése. Abból szemezgetünk majd, és ti szépen elvállaljátok. Persze a dolog csak úgy működik, ha szigorúan csak ketten szerepeltek benne. – mosolyodott el.
- Ne… - suttogta Jin erőtlenül, amit a mellette ülő meghallott és önelégülten elvigyorodott.
- Részemről rendben van. – mondta hirtelen Jun, amivel kiváltotta Jin teljes döbbenetét.
- Rendben. Akanishi-kun? – nézett rá kérdőn a főnök.
- Elfogadom. – hunyta le a szemét és elfordította a fejét, hogy még véletlenül se lássa senki se az arcát.
- Remek. Sok választásotok úgysem maradt. – csapta össze a tenyerét Johnny, majd közölte velük, hogy távozhatnak.
Némán léptek ki egymás mellett a folyosóra és Jin megpróbált volna botránymentesen és gyorsan eliszkolni, de egy kéz visszarántotta a könyökénél fogva.
- Azt hiszed, ennyivel megúszod? – nézett rá tüzes tekintettel az idősebb, mire egy nagyot nyelt.
- Engedj el. Nem akarok több botrányt. – fordította el a fejét idegesen.
- Miért? Ebben már úgyis szakértő vagy. – kuncogott fel. – És különben is, tartozom egy orrba vágással. – váltott át vicsorgásba a mosolya, majd nagyot rántva rajta elkezdte végighúzni a folyosón.
- Hová mész? Engedj el! – kiabált rá a fiatalabb, de a másik mintha meg se hallotta volna.
- Keresek egy helyet, ahol nyugodt szívvel agyonverhetlek. – mondta mosolyogva. – Azt hitted annyiban hagyom, hogy egész Japán előtt megaláztál?
- Most úsztuk meg, hogy kirúgjanak bennünket. Ne akarj már megint balhézni. – próbált szabadulni, de a másik nem engedte el.
- Áh, csodás, nyitva van. – mosolygott és benyitott az egyik raktárba, majd belökte a kis ablaktalan helyiségbe, ahol minden csupa por volt és a dobozok feltornyozva ácsorogtak a polcokon. Csak egyetlen kis villanykörte pislákolt a plafonról lógva. Matsujun egyik lábával berúgta maga után az ajtót, majd lassan megindult felé. Nem akart verekedni, de gyáván elfutni, vagy meghátrálni sem, így mozdulatlanul várta a pofonokat. Mikor már elég közel ért hozzá a férfi, összeszorította a szemét és elfordította a fejét.
- Te aztán nem semmi vagy. – szólalt meg Jun és hirtelen nagyot lökve rajta, az egyik polcnak esett. – Hová kéred az első ütést? – kérdezte szórakozottan, míg ő a polcot markolta maga mögött. Nem volt abban a formában, hogy most bárkit is meg tudjon verni, így valami félelem féle érzet kúszott fel a gyomrába. – Na, mi van? Elvitte a cica a nyelvedet? – lépett elé és felemelte a fejét az állánál fogva.
- Ha lehetne, gyorsan essünk túl rajta, mert dolgom volna. – fordította el a fejét.
- Ahogy parancsolod. – mosolygott rá, majd ellépve előle, leemelt a polcról egy baseball ütőt. Levegőt is elfelejtett venni a látványtól. Az még rendben van, ha kap egy tockost, de hogy egy ütővel menjen neki, az már egy kicsit sok.
- Ez… ez nem… - motyogta rémülten és még erősebben rámarkolt a polcra.
- Majd most megtanulod, hogy velem senki sem szórakozhat. – emelte a magasba fegyverét, mintha csak egy meccsen lenne és felé lendített. Jin összeszorította a szemét és hatalmasat kiáltott, majd megrázkódott mögötte a polc. Döbbenten és rémülten nyitotta ki a szemét. Melléütött. Jun mosolyogva dobta el az ütőt és hátraarcot csinált. – Legközelebb nem megy mellé. – mondta és az ajtó felé vette az irányt. Vajon miért nem ütötte meg? Ennyi lett volna a bosszú? Vagy csak meg akarta félemlíteni? Bármi is járt a másik fejében, ő nem hagyhatta annyiban. Dühösen ugrott a másik hátának és nyaka köré fonva a karját, kezdte el fojtogatni. A másik kiáltva hátrálni kezdett és nekipasszírozta a falnak Jint, majd megpróbált megfordulni, de az alkalmat kihasználva, a fiatalabb elkezdte előre tolni, a nyakát szorongatva. Jun hátrálás közben rálépett az ütőre és Jinnel együtt elvágódott a földön. A következő, amire Akanishi feleszmélt, az valami nedves volt a száján. Pontosabban Matsumoto szája. Ilyen szerencsétlenül elesni csak a doramákban és szappanoperákban lehet. Rajta feküdt az idősebb mellkasán és kerekre tágult szemekkel, mozdulni se mert, akárcsak az alatta fekvő. Mikor eljutott a tudatáig, hogy most tulajdonképpen mit is csináltak, hirtelen rántotta hátrébb a fejét és remegő állkapoccsal nézte a másikat, ahogy annak lassan mosolyra húzódnak az ajkai.
- Nem is gondoltam volna rólad, hogy ilyen hajlamaid vannak. – mondta halkan, mire a másik úgy pattant fel róla, mint akit áramütés ért, majd a saját szájára tapasztotta a kezét. Jun felült és vigyorogva méregette a zavarban lévő fiút. – Vajon mit szólnának a többiek, ha ez kiderülne? – tűnődött el, mire a másik hevesen kezdte rázni a fejét.
- Nem mondod el. Úgysem mered. – mondta zihálva.
- Már miért ne mondanám? Akanishi Jin rátámadt az Arashi egyik énekesére, majd lesmárolta. – nevette el magát.
- Ne… - csuklott el a hangja és a szája elé kapva a kezét, kirohant a raktárból.

***

Egy nap múlva félve nyitott be a stúdióba, ahol az új reklámfilmet forgatták, a megállapodás szerint. A tegnapi események mindent gondolatot kisöpörtek a fejéből. Attól félt, hogy Jun már mindenkinek elmesélte, ami történt, de talán volt annyi büszkeség benne, hogy nem dicsekszik el azzal, hogy egy nála fiatalabb, ráadásul férfi, rámászott. Bár a pánikrohamáról sem beszélt senkinek. Aztán meg ott van az is, hogy miért ütött mellé a raktárban? Annyi a furcsaság a férfi körül.
Mikor belépett, egyből a hatalmas, vörös takaróval borított ágyon akadt meg a szeme. Lehet, hogy rossz helyre jött? Ránézett újra a papírjára, amin az időpont és a helyszín volt feltüntetve.
- Nem tévedt el Akanishi-kun, erre jöjjön! – mutogatott messziről egy ismerős arc. A fotós hölggyel már több munka kapcsán is együtt dolgoztak, köztük azon a bizonyos ANAN fotózáson. Odasétált a nő mellé és udvariasan köszönt.
- Nem is mondták, hogy magával fogok újra dolgozni. Annyira izgatott vagyok. – mondta a hiperaktív hölgyemény, ahogy a fényképezőgépét szerelgette össze az egyik asztalnál. – A rendező úr megkért, hogy csináljak néhány képet a forgatás alatt. Még soha nem vettem részt ilyen jellegű forgatáson. – villantott felé egy bájos vigyort, mire Jin megfagyott arccal kérdezett vissza.
- Milyen jellegű?
- Tudja azt ön. Maga kis huncut. – csípte arcon. – Itt fognak feküdni az ágyon Matsumoto-sannal és…
- Haaaaaa??? – reakciója kicsit erőteljes volt, mert az összes kellékes felé fordult.
- Engem is váratlanul ért a felkérés. – magyarázott tovább izgatottan. – Az öltözőben van már a kollégája. Siessen, mert ha befut a rendező úr, akkor felvétel indul. – kacsintott rá és finoman kilükdöste a díszletekből.
Holtra vált arccal lépett be a kijelölt öltözőbe és azon gondolkodott, hogy Johnny még mindig tud meglepetéseket okozni neki, ami nem éppen kellemes. Matsujun már egy szál alsónadrágban és egy kigombolt fehér ingben ült a sminkes székben és elmélyülten beszélgetett a fiatal lánnyal.
- Jó napot! – köszönt dünnyögve, hogy azért tudtára adja a jelenlévőknek, hogy megérkezett.
- Hé, Akanishi, szerinted milyen reklámhoz kell alsógatyára vetkőzni? – kérdezte mosolyogva Jun, mikor meglátta a fiatalabbat, aki csak megforgatta a szemét és bentebb lépett.
- Áh, épp időben! – szökkent mellé egy kopasz, igen vékony és igen magas termetű férfi. – Már ki is választottam önnek egy tökéletes ruhát. Jöjjön és öltözzön! – tessékelte be egy paraván mögé. Jin mérgesen és morgolódva bújt ki a ruháiból. Egy alsónemű reklám forgatását legalább egy hónappal előre kellene bejelenteni, hogy az embernek legyen ideje kellő képpen felkészülni rá. A turnéja és az egészségtelen étkezése miatt elég sokat fogyott, így nem tudja hozni a korábbi szexi, férfias formáját. Hisztisen húzta fel magára a fekete boxeralsót, majd megköszörülte a torkát.
- Esetleg, kaphatnék valamit felülre, amíg nem kezdődik a forgatás? – dugta ki a fejét a paraván mögül.
- Persze. Itt van egy köntös. – nyújtotta felé mosolyogva stylistja a ruhadarabot, amibe gyorsan belebújt, majd odasétált a sminkes lányhoz.
- Tán csak nem szégyenlős valaki? – morfondírozott Jun, miközben átadta a helyet a másiknak.
- Le lehet szállni rólam. – morogta és kényelmesen hátradőlt a karosszékben.
- Csodálom önöket, amiért meg bírják csinálni ezt, ennyi ember előtt. – mondta mosolyogva a lány és nekikezdett a munkájának.
- Hát, tudja hölgyem, mi már profinak számítunk. – támaszkodott meg az asztalon Jun és bevetette csábító mosolyát. Jin legszívesebben a fülére szorította volna a kezét, hogy ne hallja a nyálas flörtölgetését.
- Oh, hát akkor önöknek nem fog problémát okozni, hogy ennyi kamera lesz maguk körül. – fújt egy kis hajlakkot Jin hajára.
Tíz perc múlva már a stúdióban ácsorogtak az ágy mellett és várták, hogy mikor fut be a rendező.
- Elnézést a késésért! – rohant be hirtelen egy nagyon fiatal, talán húsz év körüli, gyerek kinézetű, atlétás fiú. – Kezdhetjük is. – dobta le magáról a táskáját és egy papírhalmazt felkapva odasétált hozzájuk. – Nincs más dolgotok, mint ráfeküdni az ágyra és a többi majd jön magától, de ha mondok valamit, akkor azt úgy kell csinálni. Értve? – kérdezte, fel sem nézve a papírjaitól.
- Öhm… és kell mondanunk, hogy milyen márkát reklámozunk vagy ilyesmi? – kérdezte Jin félénken.
- Mi? Márka? – nézett rá hirtelen a fiú úgy, mint aki azt sem tudja, miről van szó. – Jah, hát a kiadó neve felkerül a dvd borítóra, szóval nem kell bemondanotok semmit, csak tegyétek a dolgotokat. – mosolygott rájuk, majd odasietett az operatőrhöz és hevesen magyarázni kezdett neki.
- Most mi van? Milyen dvd? – fordult tanácstalanul Matsujun felé, aki ugyanolyan tanácstalan fejjel nézett rá.
- Neked a köntös maradhat egyenlőre, de feküdjetek már fel arra a rohadt ágyra. – kiáltott rájuk hirtelen a fiú, amitől mindketten összerezzentek. Ilyen bánásmódra azért egyikük sem számított. – Remélem, nem amatőrökkel van dolgom. – fújtatott idegesen és beállt a kamera mögé.
- Ne aggódjon uram, azt mondták profik. – mosolygott mellette a sminkes lány és csak most vették észre, hogy az operatőrön és rendezőn kívül, minden ember nőnemű a stúdióban. Matsumoto hezitálva ráfeküdt az ágyra oldalasan, fejét megtámasztva a keze alatt.
- Így jó lesz. Tökéletes. – mutogatott a rendező fiú. – Te meg feküdj mellé a hátadra, de kicsit húzd lentebb a köntöst a válladon, hogy látszódjon a kulcscsontod, ha már ilyen széppel áldott meg a Jóisten. – vigyorodott el. Akanishi remegő kézzel lentebb húzta magán a köntöst és kollégája mellé feküdt, de igen feszéjezte a helyzet és fészkelődni kezdett.
- Ne mocorogj! Kamera indul és felvétel! – kiáltott a srác és síri csend lett. Egy pillanatig döbbenten meredtek egymásra, majd mindketten kétségbe esve néztek a kigúvadt szemű emberekre. – Azt mondtam felvétel. – ismételte meg a fiú és mikor nem történt semmi, hitetlenkedve lépett előre. – Talán kínaiul beszélek? Kezdje már el valaki! – kiabált rájuk, mire döbbent pislogás lett a válasz. Nagyot sóhajtva eldobta a papírjait és magyarázni kezdett. – Akkor mondom lassan és érthetően, hogy mit csináljatok. Te ott! – mutatott Junra. – Lassan hajolj a nyakához és csókold meg, közben meg kösd ki a csomót a köntösén.
- Haaaaa??? – ült fel döbbenten a két fiú.
- Miért mindig én fogom ki a szende szüzeket? – fogta a fejét és villámló szemmel nézett rájuk. – Csináljátok amit mondok, vagy kirúgatlak titeket a főnökötöknél.
A fiúk nyeltek egy nagyot és visszafeküdtek eredeti helyükre, majd habozva, de Jun követte az utasításokat. Jin nedves ajkakat érzett a nyakán, amik lágyan cirógatták, és érezte, ahogy a köntös szorítása enged, és a ruha szétcsúszik rajta. Mégis mi folyik itt? Miért kell ezt csinálniuk?
- Oh, de helyesek. – suttogta az egyik kellékes lány vigyorogva a másiknak.
- Gyönyörű! És most nyúlj be az alsónadrágjába! – mondta a rendező, mire mindketten ledermedtek. Ez már azért egy kicsit sok.
- Mi a fenét képzel? – tört ki kiabálásban hirtelen Jun. – Mégis mit reklámozunk mi ezzel?
- Ez egy pornófilm lesz. A reklámforgatás a szomszédban van! – adta meg a kegyelemdöfést a srác és mindkettőjük arca elfehéredett.
- Po… porn… - dadogta Jin. Ilyen nincs. Ilyen a világon nincs. Miért mindig ő?
- Ezek szerint, eltévedtem volna? – nézett körbe tanácstalanul a fotós hölgy, aki eddig kiéhezve tartotta a gépét a kezében.
- Már kérdezni akartam, hogy maga mit keres itt. – fordult oda hozzá fintorogva a srác.
- Itt valami félreértés történt. Már itt sem vagyunk. – hadarta Jun és karon ragadva a fiatalabbat, lehúzta az ágyról és berohant vele az öltözőbe.
- Fogd a ruhád és pucoljuk innen! – kiabált rá a férfi, miközben a kezébe kapkodta a gönceit és a cipőjét.
- Hogy történhetett ez? – állt egy helyben Jin. Érezte, hogy pár másodperc van még hátra az idegösszeomlásig.
- Ne most állj neki sopánkodni, hanem gyere! – nyomta a kezébe a cuccait és elkezdte kifelé tolni a stúdióból a parkolóba. Szerencsére egy sötét, és kihalt kisutcában volt az eltévesztett helyszín, így a parkolóban sem kellett tartaniuk a kíváncsi szemektől. – Hol parkoltál? – kérdezte hirtelen Matsujun, a gatyáját magára rángatva az autója mellett.
- Én… én taxival jöttem. – motyogta rekedt hangján, összébb húzva magán a köntöst, magához szorítva a táskáját és ruháit.
- Akkor elviszlek. Ülj be és öltözz fel! – nyitotta ki neki a hátsó ülés ajtaját és nyomatékosítva lökött rajta egyet. Jin mezítláb bemászott a kocsiba és egészen apróra összehúzta magát. Miért történik ez vele? Egyszerűen nincs igazság…
- A reklámforgatásra már nem érünk oda, de gondolom ezek után már nincs is kedved menni… Akárcsak nekem. – morogta Jun, miközben beült a volán mögé, immár felöltözve, csak a cipő hiányzott. – Nem öltözöl? – nézett rá a visszapillantó tükörben, mire kapkodva kezdte el magára felráncigálni a köntös alatt a nadrágját.
- Mi olyan mulatságos? – kérdezte zavartan, mikor megpillantotta ellensége vigyorgó tükörképét, miközben a pólóját ráncigálta magára.
- Szerinted ki lett volna alul? – próbálta visszafojtani a röhögést.
- Indítsd azt a rohadt kocsit! – kiabált a férfira és hátulról fejbe vágta.
A JE felé vették az irányt, hogy megmagyarázzák kedvenc főnöküknek, miért is nem vettek részt az általa kijelölt munkán, ami utólag kiderült, egy rágógumi reklám lett volna. Johnny még életében nem nevetett annyit, mint mikor Jun vigyorogva számolt be neki a történtekről. Akanishi szégyenkezve húzódott meg az iroda legtávolabbi zugában és már alig várta, hogy végre otthon legyen és bezárkózhasson a sötét lakásba. Mikor már Johnnyt kellő képpen jókedvre derítették, elköszöntek és rá se nézve a mellette mosolygó férfira, elrohant a folyosón.

***

Két nap múlva feszengve ücsörgött a táncterem egyik sarkában és irigykedve nézte a többieket, amint Junnot püfölik, nagy szivacsbotokkal. Fájó szívvel emlékezett vissza azokra az időkre, mikor még ő is velük együtt ökörködött. Akkor még szóba álltak vele. A táncpróbán nagyon szétszórt volt, ráadásul rengeteg elmaradást kellett behoznia. A többiek már ismerték a koreográfiákat, csak gyakorolniuk kellett, hogy formában tartsák magukat, ellenben neki teljesen az elején kellett kezdenie mindent. Kame néha tett egy-egy megjegyzést a mozgására, hogy ezt nem jól csinálja, azt nem jól csinálja, de figyelmen kívül hagyta. Ha úgy gondolják, hogy nekik nem kell foglalkozniuk vele, akkor ő miért tenné? Még Ueda sem ment oda hozzá beszélgetni, pedig azt hitte, ő legalább mutat felé még némi érdeklődést, de úgy látszik tévedett. Az ominózus tv műsoros szereplés után rengeteg újság címlapján szerepelt a tökéletes balhorog, amivel Junt ajándékozta meg, és az egész ügynökség felháborodott az eseten. Mindenki úgy gondolta, hogy lejáratta a JE-t ezzel a gyerekes viselkedéssel. Még a juniorok se köszöntek neki, mikor elment mellettük a folyosón. Yamapi ordítozva hívta fel telefonon, hogy hogy tehetett ilyet, hogy merte kockáztatni az állását egy ilyen gyerekes csipkelődés miatt. Nem is hagyta szóhoz jutni, csak mondta a magáét. A végén már annyira nem bírta elviselni barátja megrovó szavait, hogy kinyomta a telefont és beledobta a wc-be. Pedig ő nem szokott ennyire kiakadni, de már egy ideje elég megviselt idegállapotban volt.
Unottan húzta fel a lábait és ráhajtotta a fejét, mikor megérezte, hogy valami a lábujjának ütközik. Egy kis labda gurult oda hozzá, amit a koncerteken szoktak behajigálni a rajongóknak.
- Hé, Jin! Bocsi, visszadobnád? – kérdezte vihogva, integetve Taguchi, amivel mosolyt csalt szomorú csapattársa arcára.
- Ugyan hagyd már. Van itt másik. – mondta Koki, és kivett egy újabb labdát a kosárkából. A mosoly lehervadt az arcáról. Megint az a feszítő fájdalom… Lassan feltápászkodott a helyéről és besétált a mosdóba, hogy megmossa az arcát. Lassan támaszkodott rá a mosdókagylóra és a tükörben a vizes arcát bámulta. Azt hitte sírni fog, de mégsem. Nem ment neki. Úgy volt vele, ez már halott ügy. Ha sírnia kell, akkor majd sír, de addig nem erőlteti. A végén még valaki azt hinné az arcára nézve, hogy székrekedése van. Erre a gondolatra kicsit elmosolyodott, majd megtörölgetve az arcát, visszasétált az öltözőbe, ahol már a többiek ott öltözködtek.
- Mentek valahova délután? – kérdezte Koki a többiektől, mikor belépett az ajtón.
- Nem tudom. Tök jó idő van, én szívesen mennék vidámparkba. – mondta vidáman Junno.
Jin odasétált az asztalhoz és töltött egy pohár ásványvizet magának. Nem tudta, miért nem iszik inkább a flakonból. Talán húzni akarta az időt, hogy minél tovább hallgathassa a többiek beszélgetését.
- Akkor menjük vidámparkba. – mondta Kame mosolyogva és felkapta a táskáját.
- Uh… én nem tudom, hogy ráérek-e. Hányadika van? – kérdezte gyorsan Maru.
- Ööö… azt hiszem negyedike. – válaszolta Koki és Jin megdermedt a mozdulatban, hogy beleigyon a vízbe. Negyedike… Július negyedike… A születésnapja… Hirtelen csúszott ki a kezéből a kis üvegpohár, ami hangos csattanással szilánkjaira tört a kövön. Mindenki felé kapta a tekintetét, majd pár másodperc kínos csönd után Maru megszólalt.
- Ráérek. Mehetünk nyugodtan.
- Akkor induljunk. Viszlát Akanishi! – köszönt színtelen hangon Kame és kisétált az öltözőből, a többiekkel a nyomában.
Jin remegő végtagokkal nézett a becsukódó ajtó felé. Hát elfelejtették… Bár ő maga is elfelejtette… A fájdalom egyre erősödött a mellkasában. Gyorsan letérdelt a földre, hogy összeszedje a törött szilánkokat, ezzel is elterelve a figyelmét a közelgő rohamról. Talán mégsem felejtették el… Talán, küldtek neki smst, vagy egy üzenetet. De a telefontját tönkretette, így nem tudja megnézni. Fájdalmasan szisszent fel, mikor észrevette, hogy a markát erősen összeszorította, amibe néhány szilánk volt. A vér lassan folyt végig a tenyerén, le a csuklóján, egészen a könyökéig. Mély volt a seb, de tompa zsibbadáson kívül mást nem érzett. Ideges volt… nagyon ideges. Nem tudta mit csinál, csak belemarkolt másik kézzel is a földön heverő szilánkokba és erősen összeszorította a tenyerét, miközben érezte, hogy egy könnycsepp gurul végig az arcán. Egy könnycsepp, ami már nagyon régóta kikívánkozott. A földön térdelt, nézve a remegő, véres kezeit és nem hitte el, hogy ezt ő csinálta. Miért csinálta? Leeresztette a kezeit az ölébe és mélyeket lélegzett, miközben egyre több könnycsepp áztatta az arcát.
Már jó ideje ülhetett a földön, mert elzsibbadtak a lábai, mégsem mozdult meg. Talán már órák óta ott üldögélt és senki nem vette észre, hogy ott van. Abban a pillanatban ajtónyitódásra lett figyelmes.
- Menj a francba! Majd itt átöltözök, nem akarom hallani a prédikációdat. – hallott egy ismerős hangot, ami valószínűleg egy, a folyosón tartózkodó másik személyhez szólt. Az ajtó jobban kitárult és egy döbbent Matsumoto Jun állt előtte, teljes életnagyságban.
- Akanishi? Mi a Jóisten… - lépett közelebb hozzá és elborzadva nézett le a kőre, amit vörös foltok tarkítottak. Jin mosolyogva oldalra billentette a fejét, majd fojtatta a semmibe révedést, amiben Jun érkezése megzavarta. – Hogy az a… - térdelt le elé, és megfogta a kezét, hogy felemelje és megvizsgálja közelebbről. – Mondd, teljesen megőrültél? – szorította meg az arcát dühösen és kényszerítette, hogy ránézzen. – Válaszolj, ha kérdeznek! – nézett rá dühtől parázsló szemekkel, majd elengedte az arcát, mire a feje visszabillent az eredeti pozícióba. Miért válaszoljon? Miért mondana neki bármit is? Úgysem érdekelné. A földön kiszúrt magának egy, még nem véres szilánk darabot és azt kezdte átszellemülten bámulni. A törött üveg nem beszél… De lehet, hogy már ő sem sokáig. Ekkor hirtelen valami nedvesen érzett meg a kezén és felemelte a fejét.
- Idióta. – morogta Jun, miközben egy vizes törölközővel próbálta megtisztogatni a vértől a kezét. Óvatos mozdulattal nyitotta szét a tenyerét, és lassan kezdte el tisztogatni a bőrét a seb körül. - Hogy férhet ki ennyi vér, egy ilyen kicsi sebből? – mérgelődött a férfi és kinyitotta az elsősegély dobozt, ami mellettük hevert. Hogy került az oda? Egy kis vattára fertőtlenítőt öntött, majd belenyomta a tenyerébe, mire gyors mozdulattal húzta el a kezét. – Tán csak nem csíp? – kötözködött vele a másik és gyengéden visszahúzta a kezét, hogy folytassa a műveletet. A férfi arcát nézte, míg az leápolta mind két kezét. Nem látszott az arcán semmi érzelem. Se utálat, se gúny, se káröröm, csak a gondos precizitás, amivel teljes valóját a feladatra koncentrálta. – Kész is vagy! – vigyorgott rá, mint aki a dolgát végezte. Jin lassan lehajtotta a fejét és a gézzel bepólyált kezeit bámulta. – Állj fel! – nyúlt a hóna alá és nagy nehezen álló helyzetbe tornázta a kótyagos fiút, majd állát vakargatva, elgondolkodva méregette őt. – Hmm… gyere velem. – karolt bele és húzni kezdte maga után.
- Hé, Matsumoto! Még mindig nem jössz… - jött velük szemben Ninomiya a folyosón, de a kérdést már nem tudta befejezni, ugyanis a vigyorgás átadta a helyét a döbbenetnek az arcán.
- Bocs, de most dolgunk van. Kicsit sétálunk Akanishivel, ne várjatok meg. – veregette hátba csapattársát mikor elhaladtak mellette, majd maguk mögött hagyták a hápogó fiút. Jin nem kérdezett semmit, csak ment arra, amerre vezették és kábultan nézte az embereket az előcsarnokban, akik valószínűleg a szokatlan párost bámulták. Úgy, ahogy voltak, az edző ruhájukban léptek ki a napsütötte parkba, ahol aztán lassan húzta maga után az idősebb a fák alatt.
- Várj meg itt! – nyomta le egy padra, majd elszaladt valahová. Jin felemelte a fejét és körbenézett a parkban. A szökőkút előtt ült, ahol most egy kislány próbálta a papírhajóját kihalászni a vízből. A gyerek nem lehetett több 7 évesnél, gyönyörű, virágos szoknyácskát viselt és a haja két kis fonatban végződött. Lassan elmosolyodott és megsajnálva sikertelen próbálkozásai láttán felállt és odasétált mellé, hogy segítsen neki. Már épp nyúlt volna a víz felé, mikor valaki elkapta a csuklóját és visszarántotta.
- Nem lehetsz ennyire hülye. Szétázik a kötés. – morogta a fülébe Jun és maga felé fordította. – Nesze! – nyomott a kezébe egy nagy tölcsér fagyit, mire nagy szemeket meresztve kezdte el bámulni az olvadozó édességet. – Parancsolj! – lökte közelebb mosolyogva a férfi a papírhajót a kislánynak, hogy el tudja érni.
- Köszi! – motyogta a gyerek és nevetve felkapta a kis hajót, majd elszaladt. Akanishi lassan leereszkedett a szökőkút szélére és megilletődve nézte a fagyit a kezében.
- Azt hittem szereted a fagyit. – morgott Jun, rá se nézve és leült mellé. – Gyerekkoromban egyszer megvágtam a kezemet, amikor zöldséget akartam aprítani. Akkor addig bömböltem, amíg anyám el nem vitt fagyizni. – mosolygott az emlékeken.
- Miért? – Jin hangja rekedt volt és megköszörülte a torkát. – Miért vagy kedves hozzám?
- És te miért vágtad meg a kezed? – kérdezett vissza cinikusan a másik.
- Nem tudom. – mondta halkan és elkezdte enni a fagyiját.
- Nem tudod. – nevetett föl zavartan a másik, majd ránézett. – Te mindig ilyen hülye vagy, vagy csak tetteted? – kérdése bántó akart lenni, de a másik csak elmosolyodott rajta.
- Ennyire meglátszik? – remegett meg a hangja és érezte, hogy bekönnyesedik a szeme.
- Öhm… bocs, nem akartam. – motyogta Matsujun és az egyik fát kezdte vizsgálni a szemével, mintha azt lesné, hogy lehetne kivágni.
- Érezted már úgy, hogy mindenki utál a környezetedben? – kérdezte halkan, mire meglepődve nézett rá a férfi, szavakat keresve. – Mintha a puszta jelenléted irritálná az embereket… - magyarázta tovább a fiatalabb.
- Ez akkor sem mentség arra, hogy hülyeséget csinálj. – válaszolta határozottan a másik.
- Igen tudom. – válaszolta halkan. – Csak mostanában minden összejött.
- Az ember barátai is csak akkor jönnek rá, hogy hibát követtek el, mikor már túl késő. – mondta nagyot sóhajtva.
- Ezt hogy érted? – nézett rá értetlenül.
- Figyelj. Én Ohnoval mindig össze tudok veszni minden hülyeségen, de ha bajban vagyok és segítségre lenne szükségem, rá mindig számíthatok. Persze, ehhez az is kell, hogy elmondjam neki, hogy mi a helyzet. Érted?
Jin aprót bólintott, majd elmerengve bámulta a maradék fagyit a kezében.
- Szereted a gyerekeket? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve. Ha már elindult egy beszélgetés, miért ne lehetne tovább folytatni.
- Hát ö… - vakarta meg a fejét. – Ha csendben vannak, akkor igen. Meg, ha már szobatiszták. – nevette el magát, mire Jinnek is mosolyt csalt az arcára. Annyira más volt most, mint eddig. Jó, a bunkó stílusa megmaradt, de kedvesen beszélgetett vele, mellőzve a beszólogatásokat. Nem is volt benne biztos, hogy ugyan az a Matsumoto ül mellette.
- Köszönöm a fagyit. – mondta mosolyogva, miután eltüntette a tölcsér utolsó maradványait is.
- Mi? Ja… ööhh, szívesen. – vakarta meg ismét a feje búbját zavarában, majd felállt. – Bocs, de nekem még vissza kell mennem a cuccomért. Majd… majd találkozunk… valamikor. – hadarta és meg sem várva a választ, sietős léptekkel otthagyta a másikat. Akanishi arra gondolt, mégsem volt olyan szörnyű ez a születésnap…

***

Másnap délelőtt fáradtan baktatott az öltözőjük felé, hogy újra egy kemény, táncpróbákkal teli napnak nézzen elébe. Már épp belépett volna, de a résnyire hagyott ajtó mögül heves beszélgetést hallott, ami megállásra és szégyen-nem szégyen, hallgatózásra késztette.
- Próbáljátok újra a mobilján! Gyerünk! – hallotta Kame kétségbeesett hangját.
- Nem veszi föl. – csuklott el Ueda hangja.
- Te jó Isten! Mi van, ha holtan hever valahol az utcán? – kérdezte Koki a sírás határán.
- Ilyenre ne is gondoljunk! Próbáld újra Maru! – Kame hangja egyre idegesebb lett.
- Helló Akanishi!
Jin megfordult és Matsujun vigyorgó képével találta szembe magát, majd gyorsan a szájára helyezte az ujját, tudtára adva, hogy nem akarja, hogy észrevegyék csapattársai. Jun kíváncsian lépett mögé, és hallgatta Jinnel együtt a kétségbeesett beszélgetést.
- Mauuu… nekem sem veszi föl. – hisztizett Taguchi és hallani lehetett, ahogy lerogy egy székre.
- Észre se vettük, hogy valami nem stimmel vele. – mondta Koki.
- Ráadásul tegnap volt a születésnapja… - motyogta Maru. Hát nem felejtették el.
- És olyan csúnyán viselkedtünk vele, pedig ő semmi rosszat nem csinált. – szipogott Ueda.
- Fejezzétek már be! Igen, igen, tudom, hogy én csesztem el. Nem kellett volna olyan kegyetlenségeket mondanom neki. – csuklott el Kame hangja. – Sokkal jobb lenne, ha az én vérem borítaná be a padlót. – tört ki hirtelen zokogásban. Jin döbbenten nézett össze a mögötte állóval, de annak csak elsötétült a szeme és hirtelen mozdulattal arrébb lökve őt, berúgta az ajtót.
- Mi a hiszti tárgya? – kérdezte Jun dühvel a hangjában. Jin beállt az ajtó mögé, hogy a többiek ne vegyék észre.
- Matsumoto, Jin eltűnt és itt a vére a padlón és nem tudjuk mi történt vele… - hadarta Kame zokogva.
- Oh, meglehet, hogy már leugrott egy hídról. – lehetett hallani a hangján, hogy vigyorog.
- Te rohadt szemét! – üvöltötte Koki és nekipasszírozta a fiút a falnak. – Az is lehet, hogy meghalt, te meg most is csak görénykedni tudsz. – szűrte a fogai között.
- Talán akkor kellett volna gondolkodnotok, amikor valaki élő adásban alázta meg a legjobb barátotokat és még csak ki sem álltatok mellette, ahogy az az igazi csapattársakhoz illik. – vágta a fájdalmas igazságot ordítva a rapper képébe.
- De hát te voltál… - kezdte szipogva Kame, de Jun félbeszakította.
- Az Arashi engem tűzön-vízen át megvédene bármitől, és mindig mellém állna, bármi is történjék. Ti meg… ti meg szemét módon még bele is rúgtatok a műsor után. Undorítóak vagytok! Megérdemelnétek, hogy már csak a temetésén lássátok viszont! – kiabált őrült módjára, mire egy hatalmas puffanást hallott. Valószínűleg a feldúlt Koki most vágta pofán.
- Jin… - nyüszített fel Ueda.
- Akárhányszor megüthettek, ami igaz az igaz. – mondta halkan Jun. – Azt se vettétek észre, hogy miattatok lett pánikbeteg és depressziós. Talán még az öngyilkosság is megfordult a fejében.
- Akanishi, bocsáss meg! – látta, ahogy Kame a földre rogyva zokogni kezd a kőre száradt vértócsa előtt. Az ajtóban állt, és figyelte, ahogy a barátai őt siratják.
- Srácok… - motyogta halkan, mire mindenki felé kapta a tekintetét. A következő pillanatban négyen rohantak felé és zokogva a nyakába borultak.
- Úristen Jin! Azt hittük meghaltál! – szorongatta meg Tat-chan a lábát, mivel már csak ott fért hozzá. Junno olyan hangosan zokogott, mint egy csecsemő, Koki szemeiből patakokban folytak a könnyek és Maru arcán valami érdekesen eltorzult ábrázat volt látható, ami az öröm és az aggodalom egyvelege lehetett.
- Ne haragudj ránk! Soha többé nem teszünk ilyet. – fúrta a nyakába Koki a fejét, mire Jin szelíden elmosolyodott és hol az egyik, hol a másik hátát simogatta.
- Hé, nyugodjatok meg! Nem haragszom. – mondta halkan, de erre még erősebben kezdtek zokogni és Tat-chan majd eltörte Jin lábát, úgy szorongatta. Kellett fél perc, mire megnyugodtak és hátrébb húzódtak, hogy lássák egymás arcát. Akanishi ekkor megpillantotta a még mindig földön térdelő, lehajtott fejű Kamenashit. Kikerülve a többieket, lassan odasétált mellé és leguggolva, mosolyogva figyelte a fiú könnyáztatta arcát. Jin felemelte a kezét és néhány könnycseppet eltörölt a fiú puha bőrén, mire az felemelte a fejét és a szemébe nézett. Ennyi bűntudatot még életében nem látott senki szemeiből sem sugározni.
- Bocsáss, meg! – mondta halkan és nagy levegőt vett. – Én… én féltékeny voltam rád. Féltékeny a sikereidre, Amerikára, az új barátaidra, mindenre. Rosszul esett, hogy nem voltál velünk és mérges voltam. Bocsáss meg! – szipogott és lehajtotta a fejét. Jin mosolyogva nyúlt oda barátja kezéhez és óvatosan megszorította, mire a másik ledermedt. – A kezed… - suttogta halkan.
- Az csak egy karcolás, de jól esik, hogy aggódsz. – mondta mosolyogva, mire Kame felemelte a fejét és hosszú másodperces farkasszemnézés után hirtelen megölelte.
- Na, rám itt már azt hiszem nincs is szükség. – szólalt meg szórakozottan Jun és felemelte a kezét. – Bye! – azzal kilépett az öltözőből. Jin kibontakozott Kazuya öleléséből és az ajtó felé nézett. – Menj utána! – hallotta Kame szipogó hangját, mire döbbenten fordult vissza, majd bizonytalanul bólintott egy aprót és felállt. Gyors lépteit rohanás váltotta fel, hogy utolérje a férfit, de már eltűnt a folyosóról. Körbe-körbe kapkodta a fejét, mikor megpillantotta az egyik ajtóban Ohnot és odaszaladt hozzá.
- Jun merre van? – kérdezte izgatottan.
- Jun? – döbbent le a srác a bizalmas megszólításon, majd megköszörülte a torkát. – A dohányzó felé ment.
- Köszi! – mondta, azzal már tudta is, hogy hova kell mennie.
Mikor benyitott a helyiségbe, egyből az ablak előtt ácsorgó, füstölgő férfit pillantotta meg, aki háttal állt neki.
- Csak nem idegesek vagyunk? – vigyorodott el és közelebb lépett hozzá.
- Ki hívott? – kérdezte meg sem fordulva.
- Jöttem megköszönni. – támaszkodott neki a falnak mellette, mint ahogy legutóbb Jun tette.
- Mégis mit? Nekem te csak ne köszöngess semmit. – morgott rá és egy utolsó nagyot szívott a cigarettájából, majd elnyomta a csikket, pedig még a felét sem szívta el.
- Nézd már a nagy arcot, egójától elködösült szemmel. – csipkelődött játékosan, mire idegesen csapott a falba a mellette álló.
- Miért nem mész vissza megvigasztalni a kis Kazuyát? – nézett rá elsötétült tekintettel.
- A féltékenység nem jó dolog. – csóválta a fejét a fiatalabb.
- Nem vagyok féltékeny! – kiáltott rá a férfi.
- Kame csak a barátom. És neked köszönhetem, hogy újra annak mondhatom. – mosolygott tovább és nézte, ahogy a másik feje egyre jobban elvörösödik.
- Nem érdekel. Azt csinálsz, amit akarsz. – morogta és megfordult, hogy távozzon.
- Miért törődsz velem ennyit? – kérdezte hirtelen, ami már egy ideje nagyon foglalkoztatta.
- Szeretnéd tudni? – torpant meg hirtelen Jun.
- Igen. – jött az egyszerű felelet. Az idősebb hirtelen megfordult és nagy lendülettel lépkedett felé, mire ő ijedten ugrott volna hátra, ha nem lett volna fal mögötte. Összeszorította a szemét és várta a maflást az amúgy is ideges sráctól, de a következő pillanatban valami puhát érzett a száján és döbbenten nyitotta ki a szemét. Jun teljes testével hozzápréselte a falhoz és lágyan csókolta a telt ajkait. Lassan hunyta le a szemét, és hagyta, hogy az érzés teljesen kiürítsen minden gondolatot a fejéből, de alig hogy beleélte magát, már véget is ért. Matsumoto elhajolt a szájától és mosolyogva figyelte a leblokkolt fiú pihegését. – Mondtam, hogy legközelebb nem megy mellé. – suttogta a másik az arcába és végigsimított a nyakán az ujjaival, majd hátrébb lépett és elindult a kijárat felé. – Velem senki sem szórakozhat! – kiáltotta és bevágta maga mögött az ajtót.
- Az anyád Hétszentségit… - motyogta magában, még mindig mozdulatlanul a falnak préselődve Jin, majd hirtelen elmosolyodott. – Ha harc, hát legyen harc. – vigyorgott és eldöntötte, ezúttal élvezni fogja a csatát.

Vége